Avere vent’anni/To Be Twenty (1978)

Avere vent’anni/To Be Twenty (1978)

Két húsz év körüli lány, Tina és Lia mozgalmas életébe nyerhetünk bepillantást. A lányok tengnek-lengnek, stoppolnak, lopnak, mindehhez pedig gyakran szépségüket is felhasználják. Csatlakoznak egy kommunához, melynek főnöke először azt kéri tőlük, hogy szexuális úton fizessenek a kosztért-kvártélyért, majd enciklopédiákat árultat velük - hála a lányok csábos idomainak, össze is jön az irományokból egy kis pénz. Kis idő múlva rendőrök razziáznak a kommuna lakhelyén, drogot keresve. A lányokat hazaküldik szülővárosukba, ők azonban óvatlanul felhergelik egy étterem igencsak kéjéhes férfitársaságát, melynek tagjai üldözőbe veszik Tinát és Liát, és irtózatos bosszút állnak rajtuk…

Fernando Di Leo talán legismertebb, és egyben leghírhedtebb filmje az „Avere…”, amely nem sokkal premierje után lekerült a műsorról, és producerek, cenzorok ollóinak esett áldozatául. Di Leo elképesztő műfajarzenált vonultat fel: vígjáték, szexkomédia, dráma, szociáldráma, erotikus film, exploitation - ez mind az „Avere…”. A befejező tíz perc azóta legendássá vált, egy csomó feltüzelt férfi (középkorúak, fiatalok vegyesen) üldözőbe veszi a két lányt, és iszonyatos dolgokat csinál velük, olyasmit, ami a legkeményebb exploitation-filmben fordulhatna csak elő (állítólag a jelenet forgatása közben a két főszereplőnő időnként el-elájult). Mindazonáltal hiba lenne csak a befejezésre kihegyezni Di Leo művét, ajánlatos nyitott füllel a film elé ülni, hiszen a mai napig is bőven érvényes társadalmi problémákat is felvet (sőt, néha kikiabál). A leghatásosabb ilyen jelenet az, amikor a szőke Lia egy, a kommunában forgató stáb kamerájába szónokolva osztja meg élete húsz évének eseményeit a nézővel (árvaság, árvaház, apácák, apátia, érzelem nélküli első szex). De látleletet kapunk a közösség életéről is: fiatalok egymás hegyén-hátán, bedrogozva, munka nélkül; a háromgyermekes anya egy egész szobát foglal el, pasija mástól lop tejet a gyerekeknek, emellett pedig a rendőrségnek spicliskedik. Vagy ott van a fiatal Rico, aki valószínűleg korábban politikai aktivista volt, de mára már csak alvással és drogozással tölti el egy napját. Di Leo remekül él a forgatócsoport eszközével, az ekkor felszólaló női figurák mintegy társadalmi probléma-felsorolást tartanak; ugyanakkor az elnyújtott rendőrségi kihallgatás (ugyanezzel a céllal) kissé megtöri a lendületet, és szájbarágósnak is tűnhet.

A két főszereplőt két, ekkoriban nagyon nagy sztár alakítja, Gloria Guida és Lilli Carati. Kettejük közül Guida a jobb színésznő, bár Carati sem rossz, annak ellenére, hogy néhányszor erősen túljátszik. Di Leo alaposan kihasználja színésznői szépségét, leszbikus szex éppúgy műsoron van köztük, mint egy kis csoportos ágytorna (amatőr színészpalántákkal, akiknek - látván a híres Carati/Guida kettőst meztelenül - szinte állandóan felállt; a jelenet leforgatásához végül több vödör hideg vízre volt szükség). A két lány egyébként emlékezetes karakter. Tina hihetetlenül önfejű, szemtelen és céltudatos. Saját elmondása szerint nem élete a szex, de folyamatosan szüksége van rá. Liának csupa érzelemmentes kapcsolata volt eddig, így Tinával is ágyba bújik, csak hogy élvezetben legyen része. Egyébként mindketten határozottan visszautasítják, hogy prostituáltak lennének, ugyanakkor a viselkedésük igen kihívónak nevezhető, és ez a férfiközpontú társadalom fentebb említett éttermi díszpéldányai előtt végzetesnek bizonyul.

Nem lehet nem kitérni a különböző változatokra. A teljes, 94 percig tartó verzió egy tengerparti jelenettel indít, ahol egy csomó fiatal fekszik egymás nyakán. Tina és Lia itt ismerkedik meg egymással, majd irány stoppolni. A megrázó befejezés csak itt látható (az amerikai éjszaka technikájával átváltoztatva). A 81 perces szétvagdosott, átformált verzió egy szimpla, él és különösebb csúcspont nélküli szexkomédia, melyben a keményebb dialógusokat is átszinkronizálták. A befejezés itt a film elejére került (a tengerparti jelenet ellenben a kukába) úgy, hogy a kép éppen a brutálissá válás előtt megáll, és rendőri sziréna hallatszik. Az eredeti változat tartalmazza a (nem túl grafikus) leszbikus szexet, ugyanakkor érdekes módon nagy adag meztelenség innen hiányzik. A rövid vágás kapott egy (felesleges) pluszjelenetet is az országúton, viszont az a rész, amikor Lia egy enciklopédiát egy láthatóan rá áhítozó, nem rossz anyagi körülmények között élő nőnek próbál eladni, szintén meg van csonkítva, ráadásul pont a lényeg veszik el belőle (az „Avere…” egyik legjobb jelenete mellesleg).

Mindezt könnyű párhuzamba állítani, hiszen a Raro Video duplalemezes kiadványa mindkét változatot tartalmazza. Egyébként szerintem a Raro Videónál is belezavarodtak a két verzióba, hiszen a hátlap felirata az eredetit 94, a másikat 81 percesre írja, ehhez képest a lemezek közül az eredeti címkéjű tart 81 percig, a „Re-edited version” pedig a teljes. Ennek köszönhetően Raróéknak sikerült velem először a kurta „Avere…”-t megnézetnie, és már kezdtem azt hinni a dvd-k címkézéséből, hogy az én tokomba véletlenül két vágott filmet csomagoltak. De nem, így másodszorra már tanúja lehettem Di Leo eredeti elképzeléseinek - és annak, hogy (néhány függőleges csíkot leszámítva) a képminőség igen korrektre sikerült. A hosszabb változat olasz nyelvű és angol feliratos, a rövidebben olasz és angol audio van. Választható még egy remek doku is, amelyben Di Leo, a festett arcú elmélkedőt játszó Leopoldo Mastelloni és a drogos fiatalt alakító Ray Lovelock elmélkedik a múltról. Di Leo igyekszik megvédeni a művét, és valóságos kiselőadást tart a nőkről - okfejtése nem kevés okos gondolatot tartalmaz. A rendező elmondja még, hogy az „Avere…” a nézők ellenállásán bukott meg, akik nem akartak beülni a moziba, főleg az utolsó jelenet miatt. „Elkövettem egy hibát” - mondja Di Leo talányosan.

Végeredmény: Érdekes műfaji keverék egy lázadó korszakból

A film: 8,5 pont (teljes)

             5 pont (vágott)

A dvd: 10 pont