Babák/Dolls (1987)

Babák/Dolls (1987)

Dörög az ég, szakad az eső és az autó beragad a sárba. A kis Judy apjával és mostohaanyjával kénytelen egy furcsa, kastélyszerű házban menedéket találni éjszakára. A házat egy idős házaspár lakja, amely babakészítéssel foglalkozik. A pár szívélyesen fogadja a váratlan vendégeket, csakúgy, mint egy másik ítéletidő elől menekülő férfit, aki két stopposlány társaságában kap vendégszobát az öregektől. Teljes lenne tehát az idill, de persze mégsem az: nemsokára elkezd nőni a hullák száma, ugyanis a házaspár nem akármilyen babákat gyárt ám - gyilkos babákat…

Stuart Gordon a váratlan sikert aratott „Re-animátor” után a nyolcvanas évek második felében is megmaradt a horror műfajánál. A „Dolls” jó film is lehetett volna, de amíg Gordon leghíresebb műve eredeti ötletekkel volt tele, és mert kockázatot vállalni, addig a „Dolls” inkább a nyolcvanas évekre jellemző blődséghullámba illeszkedik. Árulkodó lehet Charles Band neve is a stáblistán, akiről tudvalevő, hogy élete nagy részében minimális költségvetésű zöldségeket gyártott horror címen, különös érzékenységgel arra, hogy minél többször aranyos kis kabalababák gyilkolásszanak. Karakterek, történet, forgatókönyv, alakítások mind-mind takaréklángon vannak ezekben a futószalag-termékekben, hogy a borzalmasan papirosízű dialógusokról már ne is beszéljek. Azt hiszem, utóbbi két mondattal már majdnem mindent el is mondtam a „Dolls”-ról.

A „Dolls”-ban ugyanis szinte minden másodosztályú: a színészek - az idős házaspárt játszó Hilary Mason („Ne nézz vissza”) és Guy Rolfe kivételével - gyenguskák, a szkript már-már láthatatlan, és végeredményben egy szimpla slasher jó sok gyermekdedséggel. Szinte minden kitalálható, első látásra lehet tudni, hogy kik fognak elhalálozni (természetesen a hétéves pöttöm lánykának semmi baja nem esik, körülbelül tíz évvel idősebb kolléganőjét viszont jól szétszabdalják, hiába, ő már olyan korú volt, hogy látványos halált halhatott egy amerikai filmben). Majdnem mindenki logikátlanul viselkedik, az apa például egy holttestet látva nem a házinénit és bácsit keresné, hogy hol a telefon satöbbi, hanem elkezdi hajkurászni azt, aki szerinte a gyilkos, egy dundi fickót, aki zömében ostoba, kisiskolás dialógusokból próbál kikászálódni, és akiről lerí, hogy egy három mankóval járó, szívbeteg, szárnyaitól megfosztott légynek sem tudna ártani. A kettesszámú stoppoló leányzó halálra rémül barátnője eltűnésén, de azért a magnót bekapcsolva hagyja, hadd bömböljön. Egy vadidegen helyen éjszaka barátnőnk eltűnik, mi rémülten toporgunk a szobában egyedül, de a zene azért üvöltsön - milyen logikus, ugye?

Repkednek a futószalagról áradó klisék is, állandó (és unalmas) a villámlás, van gyermeket utáló gonosz mostohaanya… nem is folytatom. Illetve mégis. A mostohaanyáról még annyit, hogy úgy akar átugrani néhány babát a földön, hogy abszolút előre nem látható módon még a másfél méterre lévő üvegablakon is sikerül átesnie. Gratuláljunk neki ezért (vagy inkább annak az eszementnek, aki ezt a jelenetet így írta meg).

Ami a csodás, hogy két pozitívumot még így is meg tudok említeni. Gordon rendezése rendben van, hibátlanul vezényli le ezt a bugyutizmust, bár nem hiszem, hogy túl sok öröme telt benne. A másik pozitívum a babák mozgása, ami a tűrhető effekteknek köszönhetően egész profin sikerült. Ja, és van még egy harmadik pozitívum is: az egész film csak 74 percig tart, így a szenvedés nem tart soká.

Összességében elmondható, hogy a „Dolls” című tömegterméken talán csak a tízévesek ijednének meg, a többieknek inkább „A pokol ingája” című 1991-es darabot ajánlom Gordon és Band kettősétől.

Végeredmény: Effektek, rendezés - rendben, a többi, hát...

A film: 3 pont