The Crazies (1973)

The Crazies (1973)

Az amerikai kisvárosban járvány tör ki, az áldozatok minden átmenet nélkül dühöngeni, őrjöngeni és gyilkolni kezdenek. A katonaság megérkezik, ahogy a járványt vizsgáló tudósok is, de az áldozatok száma egyre csak nő. Néhány lakos ráadásul úgy dönt, hogy nem kér a katonák segítségéből és a karanténból. A kis csoport (benne egy terhes ápolónő-nővérrel) kétségbeesetten keresi a kiutat a hatóság gyűrűjéből, de lehet, hogy hiába…

George A. Romero mindössze 270 000 dollárból ütötte össze a „The Crazies”-t, és ez bizony meg is látszik a végeredményen. A színészek többsége amatőr, a kisváros (Evans City, Pennsylvania) lakossága is rendelkezésre állt, de valahogy a légkör megteremtése mégsem sikerült annyira fojtogatóra, mint amennyire egy járványos-blokádos-szoruló hurkos akcióhorror megkövetelné (vagy mint amilyen mesteri a hasonló, 1978-as „Holtak hajnala”, hogy ne menjünk messze Romerótól). A karhatalom létszáma időnként vékonykának tűnik - pláne a totálképeken -, és gyakran elég ügyetlenek az akciójelenetek, márpedig azokból van bőven. A golyók becsapódási helye az emberi testen még hagyján, hogy eléggé kezdetleges, de azon már rendesen lehet csodálkozni, hogy néhány ember úgy lövöldözik a filmben, hogy a legkisebb hajlandóságot sem mutatja fedezék keresésére, elbújásra. Vannak viszont nagyon jól sikerült jelenetek is, ilyen például a kezdő képsor, amelyben két gyerkőc szembesül a ténnyel, miszerint apjuk dühöngő őrültté változott; a házuk néhány perc múlva lángba is borul (Romeróék ehhez egy helyi tűzoltó gyakorlat célpontjának leégetéséhez vonultak ki, és kértek engedélyt a lefilmezéséhez). A kedvenc jelenetem, amely vitathatatlanul klasszis minőséget képvisel, a székében békésen hintázó emeleti néni, ahogy kötöget, és a védőruhát viselő karhatalmista nagy találkozása. „Ő csak kötöget, én meg csak bemegyek” - gondolja a rend őre, de lanyhul a figyelme, és másodpercek múlva már egy kötőtű áll ki a testéből az eközben is szélesen mosolygó nagyi jóvoltából.

Szórakoztató film a „The Crazies”, de a hiányosságai igen feltűnőek. Ez a tény azonban a kevés rendelkezésre álló pénzre vezethető vissza. A szegényes büdzsét részben feledteti csak a kisvárosi statiszták lelkessége (akik egyébként a sztori keménysége ellenére csak az utolsó leforgatott jeleneten botránkoztak meg, amelyben az egyik járványügyi szaki ledobálja magáról a ruháit, és felszáll egy helikopterrel), és a történet drámaisága. Nem vagyok nagy híve a remake-eknek (és akkor még borzasztóan enyhén fogalmaztam), de ez a történet megérdemelné, hogy újra filmre vigyék (és mire ezt leírtam, már el is készült az új változat, sőt, idehaza is megjelent dvd-n „Tébolyultak” címmel), és több pénzzel, esetleg nagyobb nevekkel próbálják meg kihozni a még benne lévő potenciált. Na, ilyet sem sűrűn fogok e hasábokon a jövőben leírni…

Végeredmény: Low budget Romero, nem rossz, de nem is egy "Holtak hajnala"

A film: 8 pont

David Cronenberg - tripla

David Cronenberg - tripla

Az úgynevezett biohorror kanadai szakértője. Orvostudomány, kísérletek, az emberi test lehetőségei, szexualitás - David Cronenberg kedvenc témái. Cronenberg a hetvenes években kezdte nagyjátékfilmes pályáját, de igazi elismerésre csak az 1986-os „A légy” (The Fly) után tett szert. Azóta gyártott autószexes kultfilmet („Karambol”, 1996), brutális gengszterdráma - groteszket („Erőszakos múlt”, 2005), de megfilmesített egy Broadway-darabot is („Pillangó úrfi, 1993). Bár a felsoroltak közül egyik filmért sem rajongok különösebben (sőt), mindenképpen elismertem Cronenberg munkásságát mint olyan rendezőét, aki minden műfajban következetesen kitart saját stílusa mellett, és aki a kassza csilingelése kedvéért soha nem hódol be a konvencionalitásnak.

És akkor egy szép napon összefutottam a rendező korai filmjeivel, melyeket a jó öreg hetvenes évtizedben követett el, abban az évtizedben, amikor szárnyalt az észak-amerikai kontinens filmeseinek képzelete, és jobbnál jobb művek születtek a legváltozatosabb műfajokban. Cronenberg három filmje emelendő ki e korszakból, és meg kell mondjam, e három film megtekintése után a fentebb felsorolt része a filmográfiának igencsak alulmarad az összevetésben, legalábbis nálam (a fanatikus „Karambol”-hívőknél gondolom azért erről nincs szó).

Cronenberg első rendezését, a

Paraziták/Shivers aka. They Came From Within (1975)

című horrort egy Robert Fulford nevű újságíró így jellemezte: „Ezt a filmet látniuk kell, hogy megtudják, milyen rossz, elvégre Önök fizettek érte.” Fulford e minősítésével arra célzott, hogy Cronenberg ehhez a munkájához támogatást állami forrásból is meríthetett. Az újságíró nem az utolsó volt a „Paraziták” gyalázóinak sorában, így Cronenberg nemsokára azon találta magát, hogy újabb anyagi támogatást nem kap, sőt, még egzisztenciája is veszélybe került. Szerény véleményem szerint Fulford Úrnak nem lett volna szabad két Star Trek-epizód között a „Shivers”-t választania esti programjául (bocs, Trekkerek), mert látnivalóan nem nagyon tudott megbirkózni agyilag a látottakkal.

Adva van egy luxusszálloda, ahol - jó pénzért - egy cég a létező legmagasabb szintű szolgáltatást és kényelmet nyújtja. A lakók között vannak idősek, üzletemberek, orvosok, szerelmespárok. Egyszer csak az egyik lakó, egy fiatal üzletember azt veszi észre magán, hogy furcsa dudorok kezdenek nőni a testén. Kis idő múlva már egy parazita dúlja fel a lakók nyugalmát, gyorsan szaporodik és egyre több embert fertőz meg. Hogy milyen eredménnyel? Nos, az emberek hirtelen vad szexuális vágyat éreznek…

A sztori remekül van felépítve, a hangulat egyedülálló és Cronenbergnek filmje második felére igazi klausztrofóbikus apokalipszist sikerül kreálnia, erős zombis beütéssel. Érdekes módon a szexuális tartalom nem explicit, a meztelenség minimális, de azt a bravúrt követi el rendezőnk, hogy így is egyik megdöbbentő jelenet sorjázik a másik után. A cenzúra természetesen itt is lecsapott, volt, ahol a szűk másfél órás filmet 77 percre butították le (jellemző a cenzúra vaskalaposságára, hogy többnyire azt a jelenetet vagdosták ki különböző változatokból, melyben orvos-főhősünket két meleg fazon kezdi molesztálni). És bár vérben és gyomorforgató jelenetekben sincs hiány, a legdurvább kép talán az, amikor egyszerre csak két minimális ruházatú, pórázon vezetett kiskorú mászik elő négykézláb egy lépcsőházban - ma ezért valószínűleg X-es korhatár, plusz néhány tucat feljelentés lenne a rendező és a producer jutalma, már ha egyáltalán bele mernék tenni a jelenetet a kész filmbe.

A két évvel későbbi

Veszett/Rabid (1977)

tulajdonképpen ott folytatja, ahol a „Shivers” abbahagyta. Cronenberg még jobban ráerősít a zombis feelingre, és a kórt, a fertőzést minden nehézség nélkül kiteríti az egész nagyvárosra. A főszereplővel talán egy árnyalatnyit jobban tudunk azonosulni, mint a „Shivers” esetében, de valójában ez is nehéz, elvégre ő terjeszti a fertőzést, bár eredendően nem tehet róla. Marilyn Chambers játssza a szóban forgó fiatal nőt, aki egy motorbaleset után egy klinikára kerül, ahol plasztikai műtétet hajtanak végre rajta. Chambers, aki ekkoriban a pornóiparban dolgozott, meglepően jó alakítást nyújt, Cronenberg pedig a film végére a szerepét igencsak drámaivá fokozza, egészen a végtelenül nihilista záró képekig. Chambers szerepére egyébként Sissy Spacek is jelölt volt, ezért talán nem véletlen az egyik kirakatban feltűnő „Carrie”-poszter. Cronenberg rendezése még érettebb, mint a „Shivers” idején volt, és mindez odáig vezet, hogy a „Veszett” talán a rendező legjobbja ebben az évtizedben, és a teljes filmográfiában is minimum dobogós.

Rendezőnk hetvenes évekbeli munkásságára a

Porontyok/The Brood (1979)

című, mára magát igen kultikussá kinövő horrorfilmmel tette fel a koronát. A helyszín egy magánklinika (mi más?), ahol Oliver Reed több tucatnyi pszichológiai esetet kezel. Legújabb páciense Nola (Samantha Eggar), akinek férje (Art Hindle) nagyon aggódni kezd, mikor kislányuk testén egy látogatást követően külsérelmi nyomokat fedez fel. A nagy kérdés: mi zajlik titokban a klinikán, és miért lép elő Nola az orvos kedvenc páciensévé? Hab a tortán néhány brutális gyilkosság, melyet egy különös, törpenagyságú alak (vagy alakok?) követ(nek) el.

A „Porontyok” az itt tárgyalt három film közül a legkonvencionálisabb szerkezetű: van egy pozitív hősünk, akivel könnyű azonosulni, és aki a nézővel együtt ismeri meg apránként az orvos és klinikája sötét titkait. A klasszikus horrorelemek is itt a leghagyományosabban alkalmazottak, egy idős úriember esetét lehet itt példaként említeni, aki hosszas felvezetés után halálozik el. Ez a jelenet egyébként igazi rendezői bravúr: tudjuk, hogy az illetővel mindjárt valami rémes fog történni, de így is alaposan meglepődünk (és jól megrémülünk), hogy a halál melyik irányból érkezik.

A befejezés a konvencionálisabb történetmesélés ellenére már igazán cronenberges, ahogy a fenti két filmben, úgy itt is egy félresikerült bio-humán-xeno kísérlet végeredménye tör elő kellően véres formában.

Igazi seventies-horrorkincsekről van tehát szó, melyek közül kettő nemrégiben dvd-n is megjelent hazánkban: a „Paraziták” és a „Veszett” duplalemezes és szimpla változatban is megjelent audiokommentárral, interjúval és bónuszfilmmel az extrák között. A Navigátor Film nagyon jó munkát végzett a két kiadással (csak az a kár, hogy a „Paraziták” egylemezes verziója új borítót kapott).

Fájó hiány a dvd-piacon a „Porontyok”, amely a kilencvenes években megjelent itthon vhs-en egy nagyon jó szinkronnal (Oliver Reed - Gáti Oszkár, Samantha Eggar - Vándor Éva, Art Hindle - Kautzky Armand), és még a mára már megboldogult magyar Cinema is írt róla, nem valami hízelgően.

Végeredmény: Cronenberg-klasszikusok - aki a horrort szereti, ezeket is látnia kell

A filmek: 10 pont

A dvd-k: 10 pont