Il profumo della signora in nero/The Perfume of the Lady in Black (1974)

Il profumo della signora in nero/The Perfume of the Lady in Black (1974)

Véget ér a „The Perfume of the Lady in Black” című film, és olyat csinálok, amit eddig még soha: újból elkezdem nézni. Elölről. Minden egyes jelenet minden egyes mozzanatára figyelek. Figyelem a tárgyakat, a mellékszereplőket - az első megtekintés megtanította, hogy mindennek, a legapróbb részletnek, az összes elhangzó mondatnak jelentősége van. A történet nem túl bonyolult, hősünket Silvia Hachermannek hívják, egy kémiai laboratóriumban dolgozik, négy hónapja van egy ígéretes kapcsolata a jóképű Roberto személyében, és úgy tűnik, az elég sok traumatikus élményt tartalmazó gyermekkorát is sikerül lassan végképp maga mögött hagynia érzelmileg. De aztán történik valami.

Silvia elkezd hallucinálni. Látja saját magát gyerekként, amint a nyílt tengeren hajózó apja után vágyakozik, látja anyját, amint összeáll egy idegennel és látja azt is, ahogy anyja életét veszti. Silvia próbál megszabadulni vízióitól, igyekszik egyre gyakrabban együtt lenni Robertóval (munka helyett még teniszezni is elmegy vele, és annak barátaival), de keresi a baráti kapcsolatot az egy emelettel feljebb lakó Francescával, és az apáskodó idős szomszéddal, Rossetti úrral is.

A helyzet azonban egyre rosszabbra fordul. A hallucinációk sűrűbbé válnak, és egyre gyakoribb előfordulásukra egyszerűen nincs magyarázat. Főhősnő furcsa látomásokkal? „Images” Robert Altmantól? „Rosemary gyermeke” Polanskitól? Van benne valami (pláne, ha a rövid, szőke hajakra gondolunk, mint közös pontra). Francesco Barilli rendező azonban valami egészen elképesztő újítást hajt végre a filmjében. Sokáig Mimsy Farmer csodálatos alakításában gyönyörködhetünk, aki tökéletesebben már nem is bújhatna a talajt a lába alól egyre jobban elvesztő Silvia bőrébe. Aztán a víziók következnek, amelyeket Barilli nem hatásvadász módon, mégis rendkívül ijesztően valósít meg. A film végén pedig - mivel mégiscsak horrorfilmről van szó - vannak halálesetek is, amelyek azért kellően véresen vannak tálalva. Normálisnak tűnő nő, aki hallucinálni kezd, kis ijesztgetés, néhányan a mellékszereplők közül meghalnak, kellemes kis horrorélmény volt, a rendező szép, korrekt munkát végzett, kész, ennyi. A cikk vége. De nem.

Mert van még egy befejező jelenet is, amelytől azt hiszem, úgy ki fogja rázni a hideg még a legedzettebb horrorrajongót is, hogy azt megemlegeti. Ez a jelenet egy rendkívül sokkoló jelenet, és a sokkoló mellett másik tulajdonsága az, hogy általa rájövünk, hogy néztünk, de nem láttunk semmit. A szemünk előtt ugyanis az eltelt száz percben két film pergett le. Két film, amelyből csak az egyiket láttuk, a másikat viszont nem vettük észre (ez főleg Barilli zsenialitását dicséri). A stáblista után a néző csak ül, és elkezd gondolkodni, hogy mit is látott. És egyre több dolog kezd beugrani, kezd minden apró részlet előtörni a mélyből, és jelentést nyerni: a második film is életre kel. De talán mondanom sem kell, hogy a második megnézés után is újabb kérdések fognak feltolulni, miközben sokra választ is kapunk. És ezalatt bizony az történik, ami sejthető: a „The Perfume of the Lady in Black” lassan, de biztosan, kitörölhetetlenül beleégeti magát az agyunkba. Örökre.

Az inkább pszichohorror, mint giallo (de azért még bőven annak is nevezhető) Perfume dvd-kiadását a Raro Videónak köszönhetjük. Olasz, angol hang, angol felirat, remek képminőség, szűk félórás interjú Barillivel, akinek nem lehetünk eléggé hálásak ezért a mesterműért.

Végeredmény: Egy igazi gyöngyszem a hetvenes évekből

A film: 10 pont

A dvd: 9 pont