2014. november 16., vasárnap

Cannibal Holocaust (1980)

Cannibal Holocaust (1980)


Négytagú, provokatív dokumentumfilmjeiről híres forgatócsoport egy dél-amerikai őserdőbe indul, hogy olyan bennszülöttekről forgasson filmet, akik még a civilizált világ idejében is kannibalizmusból tartják fenn életüket. Nemsokára a forgatócsoporttal megszakad mindennemű kapcsolat, ezért egy egyetemi professzor egy vezetővel útnak indul, hogy kiderítse, mi történt velük. A prof rá is akad a kannibálokra, és kis idő múlva a négy fiatalra is - már ami maradt belőlük. Majdnem teljesen épek maradtak azonban a filmtekercsek, amelyeket a prof hazavisz és levetít egy televíziós társaság főnökeinek. A tekercseken lévő anyag elborzasztó, de nem elsősorban a bennszülött-kannibálok miatt…

A „Cannibal Holocaust” az a film, amelyben a provokatív mondanivaló a legbrutálisabb, legnyomasztóbb és a létező leggrafikusabb képi megjelenéssel párosul. Az eredményezett összhatás óriási botrányt okozott, megszámlálhatatlanul sok országban tiltották be Ruggero Deodato művét, néhány helyen pedig összevissza szabdalták a cenzorok ollói. Magyarországon - hihetetlen módon - vágatlanul adta ki a filmet vhs-en a szép emlékű Drive in 2000 nevű kiadó. Én magam is ezen a videokazettán láttam először, és népszerűségét jól jelezte, hogy a kazetta a közepe táján egyszer csak megállt a videómban, ugyanis a sok nézéstől olyan mértékben volt elrongyolódva a szalag, hogy a masina azt hitte, ez már a vége, és stop-üzemmódba kapcsolt.
A „Cannibal Holocaust” az első (és sokaknál egyben utolsó) megnézés után elképesztően frusztrálja a nézőjét: az ember tehetetlenséget, dühöt és megdöbbenést érez, vagyis elmondhatjuk, hogy a film eléri a célját. Deodato egészen mást csinál, mint amit várnánk egy „kannibálos” filmtől, nem az történik, hogy „menekülünk a gonosz kannibálok elől, akik gonoszul vicsorognak, veszettül rázzák lándzsáikat, de a végén sikerül megszöknünk, és egy helikopterből (hajóról, autóból stb.) fityiszt mutatunk nekik.” Hogy hogyan sikerül a rendezőnek elérnie a célját? Deodato öt lépésben kergeti őrületbe a nézőjét.

1. Megismerkedünk a karakterekkel (a forgatócsoporttal), a szimpatikus fiatalokkal (köztük egy szerelmespárral), akik szemünk előtt vonulnak be nagy bátran a „gonosz” kannibálok közé, hogy kameráikkal ismeretet terjesszenek, dokumentumfilmjükkel pedig nézők ezreit szórakoztassák, eközben saját bőrüket is kockára téve. 2. Megtudjuk, hogy a fiatalok szörnyű módon meghaltak, de a prof már viszi a képanyagot, és le fogja vetíteni, vagyis előre készülhetünk a „gonosz” kannibálok rémtetteire. 3. Passzív kannibálokat, és őrjöngő fehéreket kapunk. Utóbbiak láthatóan minden percben fel akarnak venni valami látványosat, valami megdöbbentőt. Ha ilyesmi nincs kéznél, akkor csinálnak, akár gyilkolászás árán is, a lényeg, hogy minél több akciót, vért és belsőséget rögzíthessenek. 4. Amit látunk, az teljességgel mellőzi a kalandfilmes elemeket; többnyire küszködést (dzsungellel, bogarakkal, mérges kígyókkal, sárral stb.) figyelhetünk, amit még jobban felerősít az érzés, hogy valóságot figyelhetünk, mivel kézikamerával forgatták, ráadásul játékfilmnek ott vannak a prof és a vetítő többi szereplőjének jelenetei, párbeszédei. És végül 5. Az utolsó jelenetek: a fiatalok már régen nem szimpatikusak, vagyis a néző elveszíti azokat, akikkel azonosulhat. Viszont mégiscsak fehér emberek, akikkel bármikor összefuthattunk volna akár az utcán is. A bennszülöttekkel szemben viszont már annyi bűntettet követtek el, hogy már nekik is némi „kárpótlást” éreznénk igazságosnak. És az utolsó jelenetek továbbra sem kímélik az értékítéletünket (idegeinket, gyomrunkat meg pláne): az emberevők a csapat egyik legaljasabb tagját teszik először harcképtelenné, de aztán oly módon kezdik el brutalizálni (például premier plánban vágják le nemi szervét), hogy azonnal azt kívánjuk, a többiek remélhetőleg megússzák. De az ingadozásnak nincs vége: a többiek - ahelyett, hogy segítenének, vagy legalább a bőrüket mentenék - inkább felveszik az egészet a kamerával, ami először talán érthetetlen, de aztán szép lassan rájöhetünk, hogy filmeseink fanatizmusa a szenzációhajhászásban kimeríthetetlen. Deodato tovább csavargatja az emberi pszichét a végkifejletben is. A következő, és egyben utolsó még látható áldozat természetesen a lány; azért természetesen, mert ő még időnként próbálta megakadályozni társai őrjöngését (és Deodato úgy intézi, hogy a teknős kibelezésénél ő legalább hányjon, a nagy pókoktól pedig ijedjen meg). Faye-t a bennszülöttek megerőszakolják, majd a szó szoros értelmében szétszedik, és ezzel Deodato megalkotta a tökéletes elegyet undorból, kárörömből, sajnálatból, dühből, tehetetlenségből és értetlenségből.




Hozzá kell tenni, ahhoz, hogy a „Cannibal Holocaust” működjön és maximális hatást érjen el, még további négy feltételnek kellett beválnia, amiből már csak kettő függött a rendezőtől. A legfontosabb talán a dokumentarista jelleg. Deodato úton-útfélen igyekszik filmjét valósághű megnyilvánulásokkal, részletekkel telepakolni, ilyen például a stáblista előtti utózönge, vagy korábban az a szöveg egy technikustól, hogy „x része tönkrement a szalagnak, az néma, de xy módon megoldottam”. A leglényegesebb azonban a kézikamera használata. Deodato megtehette volna, hogy hagyományosan forgatja le a „film a filmben” részt is, mintegy utólag rekonstruálva, mi történt. Azzal, hogy a vetítőben ülők által látott, majdnem nyers felvételeket láthatjuk mi, nézők is, szinte teljességgel elhiteti velünk, hogy az azokon szereplő négy ember tényleg meghalt.
A következő két feltétel hatás szempontjából szintén a „ha hiszik, ha nem, ők meghaltak”-elvet támogatja. Az egyik a speciális effektusok profizmusa. Ha az effektek gyengék lennének, például a befejezés során, azonnal ugrana a koncepció. Nos, erről szó sincs, és erre talán az a legfőbb bizonyíték, hogy Deodatót bírósági fórumokról gyilkossággal vádolták meg, mondván kibeleztette színészeit a kamera előtt, vagyis a „Cannibal Holocaust” egy snuff-film. A bíró úr csak akkor ejtette a vádat, amikor a négy színész (akiket szerződés kötött, hogy egy éven át ne vállaljanak más munkát) besétált a tárgyalóterembe.
Ugyanilyen fontos a vágás, amely ha nem lenne világszínvonalú, könnyedén lebuktathatná a rendezőt, különösen a befejező jelenetekben.
A végére maradt az a feltétel, amely nem függött ugyan a rendezőtől, de alkalmazása váratlanul jelentős részt vállalt a „Cannibal Holocaust” unikummá válásában. Riz Ortolani muzsikájáról van szó, amely nagyban hozzájárul ahhoz, hogy egyes jelenetek kicsapják a nézőnél a biztosítékot. Ha az ember nem látná, amit lát, azt hihetné, hogy egy romantikus vígjáték aláfestő zenéjét hallja. A vásznon lévő brutalitás, és az azzal hangulatilag ellentétes zene (a főcímzene legalábbis, mert Ortolani vérfagyasztó dallamokat is szerzett a filmhez) legalább olyan emlékezetes mixtúrát alkot, mint amilyen lelkiállapotba a néző kerül a stáblista után.




A cenzúra természetesen nem volt túl kegyes a filmhez. Leghevesebben az állatgyilkosságok miatt támadták Deodatót (ekkor még nem volt erre vonatkozó törvény Olaszországban). Én erre csak annyit jegyeznék meg, hogy Bertolucci „Huszadik század” című ötórás mesterművében is ölnek a filmvásznon állatot, vagy Ermanno Olmi 1978-as „A facipő fája” című háromórás eposzában egy liba fejét csapják le közeliben, a disznóvágás-jelenetről nem is beszélve. Olmi filmje mindazonáltal nem szidalmakat kapott, hanem például Arany Pálmát Cannes-ban.

A „Cannibal Holocaust” mondanivalója két részből tevődik össze, és megállapítható, hogy mindkettő aktuálisabb, mint valaha. A fehér ember pusztítja környezetét, és ha a civilizáció útjában áll valami érintetlen, azt bizony kíméletlenül eltapossa. Másrészről Deodato már ekkor, 1980-ban bemutatta azt (az ember voyeur természetére való számtalan utalás mellett), hogy hogyan készülnek napjainkban is az úgynevezett oknyomozó riportok, vagy akár dokumentumfilmek: mindegy, mi a téma, amit éppen megragad a média, a lényeg, hogy hatásvadász módon, minél véresebben, az igazságot gyakran a sárba tiporva vonzzák a képernyők elé a nézőket. Deodato a mondanivalóját természetesen a hetvenes évekre jellemző realista, naturalista stílusban tálalja, és a film ennek jegyében, és a választott témának is köszönhetően elképesztően brutális. Viszont a képi megjelenítés önmagában nem sokat érne, ha nem lenne meg a nyomasztó atmoszféra, és azok a rendezői húzások, amikről fentebb írtam. Mindez persze egy többnyire amerikai filmkultúrához szokott szempárnak és agynak meglehetősen sok, de el kell fogadni, hogy az akkoriban egy másik (eredetibb, kreatívabb, provokatívabb és műfajgazdagabb) filmes korszak volt.

A „Cannibal Holocaust” bő három évvel ezelőtt jelent meg dvd-n az Ultrafilm kiadásában - nagy nehezen. Állítólag valakik, talán valami korhatároló bizottság (azok a bácsik és nénik, akik buzgón kategorizálgatják a filmeket, de igazából annyit sem értenek hozzájuk, mint tyúk az ábécéhez) be akarta tiltani a megjelenést. Miután végre-valahára rájöttek, hogy erre maximum 25-30 évvel lett volna joguk, a „Cannibal Holocaust” az X-es besorolást kapta, elsőként a magyar dvd-történelemben. A dvd duplalemezes, olasz, angol és magyar hanggal, amely a klasszikus magyar szinkront (Forgács Gábor, Lux Ádám és a sajnálatos módon fiatalon elhunyt Prókai Annamária) takarja. Az extramennyiség bőséges: interjú két főszereplővel, egy magyar és egy rendezői audiokommentár, Ruggero Deodato sajtótájékoztatója, trailerek, kép-, és plakátgaléria, zenés klip, de megszólal Riz Ortolani is. Igazán példamutató kiadvány (azóta egylemezes változatban is megjelent) egy olyan filmről, amely most már több, mint harminc éve borzasztja el a nézőjét, és ugyanennyi ideje felülmúlhatatlan erejű.

Végeredmény: A KANNIBÁLFILM

A film: 10 pont
A dvd: 10pont


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése