Swedish Erotica - Christina Lindberg filmjei

Swedish Erotica - Christina Lindberg filmjei

Abban az időben Skandinávia férfilakosságának nagy százaléka róla álmodozott. Többnyire bánatos arckifejezésével, tipikus „schoolgirl”-megjelenésével és gyakori ruhátlan szerepeivel ő volt a vágyakozás tárgya. Christina Lindbergről van szó, aki különösen a hetvenes évek elején volt sikeres. Erotikus filmjei után sikerei csúcsára ért, amikor elvállalta a megrögzött Tarantino-rajongók számára is ismert, kultikus „Thriller: A Cruel Picture” című exploitation/bosszúdrámát, amelyben még a fél szemét is kiszúrják. Lindberg népszerűsége egyébként az évtized második felétől kezdett homályosulni, amikor a hardcore-szerepekre nem volt hajlandó. Összeerotizált vagyonkáját azonban sikeresen fektette be, és azóta is boldogan él (az újságíró szakmában), a filmvilágtól némileg eltávolodva. A Revelation névre hallgató dvd-kiadó gondolt egyet, és egy triplalemezes kiadvánnyal hódolt a svéd szépség előtt.

A kiadás első lemezén még nélkülöznünk kell Lindberg kisasszonyt, ez ugyanis az

Ur kärlekens sprak/Language of Love (1969)

című oktatófilm, de annyi erővel akár biológiaórának is nevezhetnénk. Két férfi, és két női pszichológus/szexológus/orvos/szaki összeül egy szobában, és alapos ismereteket nyújt át verbálisan a nézőnek szex témájában. Egymás szóbeli lapogatása közepette filmbejátszásokat is kapunk tőlük szexológiai kísérletekről, néhány pár közösködéséről, majd az egyik férfi, egy orvos beszámolói következnek, melyekben különböző nők témába vágó problémákkal keresik fel a doktor urat. Mai szemmel nézve a film már az ártalmatlan kategóriájába tartozik, bár jó néhány férfi és női nemi szervet is megcsodálhatunk extrém közelképeken, miközben a tudást magából csak úgy ontó négyesünk kellemesen eliszogat és elüldögél a kényelmes kanapékon.

A második lemez már az egyik Lindberg-klasszikust, az

Anita - ur en tonarsflickas dagbok/Anita: Swedish Nymphet (1973)

című erotikus drámát tartalmazza. A sztori egyszerű: a 16 éves Anita mindenkivel lefekszik, aki az útjába kerül. Szerencséjére azonban találkozik egy fiatal, pszichológusi pályára igyekvő fiúval (a fiatal Stellan Skarsgard, aki Hollywoodot ekkor még csak az újságból ismerte), aki igyekszik kikúrálni őt - talán mondanom sem kell, hogy közben bele is szeret, és a verbális gyógykezelés eleinte nem túl sikeres. A filmmel az égvilágon semmi gond nincs, teljességgel nézhető.

A feketeleves a harmadik lemezen található, az

Exponerad/Exposed (1971)

névre hallgató Lindberg-film, amelyet szerény 36 országban tiltottak be. A történet itt is távol áll a bonyolulttól, Lindberg Lenát játssza, aki nem nagyon tud dönteni kortárs barátja, és a szadisztikus hajlamokkal bíró Helge között. Helge meztelen fotókat készít róla, partikon felkínálja néhány vendégnek - aztán viszont folyamatosan fut utána bocsánatot kérni. Mikor Lena és barátja között nagyjából helyre jönnének a dolgok (az ugyanis lekevert neki egy jókorát, hallva a partikról és Helgéről), annak anyja is belekavar a kapcsolatba egy meggondolatlan beszólással (meglátja az egyik fotót, és lekurvázza Lenát), ezért a film fináléja során újra Lena és Helge kettőse lép az előtérbe. Én eddig a fináléig nem igazán értettem a tömeges betiltás okát, aztán az utolsó tíz perc után már igen: Helge ekkor elég keményen tér a tárgyra, például kikötözi az ágyhoz Lenát, és bicskájával elintézi, hogy annak hálóinge a selejt kategóriájába kerüljön át (a bicska pedig még további szerephez is jut a jelenet során).

A három mozgókép közül az „Exposed” a legszínvonalasabb. A rendezés (Gustav Wiklund) itt a legérettebb, van egy hangyányi szürrealizmus is, és hogy a lényeget ki ne felejtsem, Lindberg kisasszony itt a legerotikusabb, szinte már a kamera is beindul rá, amint meglátja. A dvd elég egyszerű kiadás, a kép egészen tűrhető, eredeti a nyelv, angol felirattal. Sajnos semmi extra.

A filmek: 5,5, 8 és 10 pont

A dvd: 7 pont

Schulmädchen-Report Edition (1970-1980)

Schulmädchen-Report Edition (1970-1980)

Wolf C. Hartwig azon gondolkozott, hogyan tudna egy kis pénzt szerezni. Valami filmet kéne csinálni - gondolta - lehetőleg nulla költségvetésből, valami olyasmit, ami még nem volt, és amire tódulna a nép a moziba. Hartwig Úr olvasgatott, olvasgatott, tájékozódott, majd egyszer csak ezen a címen akadt meg a szeme: „Iskoláslány-riport”. És ekkor jött a korszakalkotó ötlet: mivel ekkor éppen 1970-et írtunk, küszöbön (sőt, már azon is túl) a világszerte elterjedő szexuális forradalommal, mi lenne, ha fiatal gimnazista lánykák szexuális kibontakozását filmesítené meg? A téma úgyis minden iskolában jelen van, csak senki nem beszél róla. Hát akkor majd mi! - csapott az asztalra Hartwig Úr. - Nem is kell hozzá sok pénz, kell egy riporter, aki a járókelőknek intim, provokatív kérdéseket tesz fel, ki kell bérelni egy iskolát, abban egy darab osztálytermet, plusz kell még egy-két szoba, lehetőleg nagy ággyal. Mi is kell még? A legfontosabb majdnem kimaradt: a gimnazista leányzók! Nosza, azonnal castingolunk egy párat.

A nagy tervet tettek követték, és nemsokára el is készült a hetvenes évek egyik legnagyobb mozisikere, a Schulmädchen Report első része. Hogy mekkora sikert aratott Hartwig Úr délutáni teázás-kávézás közben támadt ötlete, arra álljon itt két adat: a sorozat végül tíz év alatt tizenhárom részt élt meg, és az 1970-es első részre gyenge hétmillióan tömörültek be a mozikba.

A filmek apró változtatásokkal ugyanazt a mintát követik, vagyis adva van egy Rahmenhandlung, azaz kerettörténet, mondjuk egy iskolai értekezlet, vagy bírósági tárgyalás, esetleg kirándulás, melyen a résztvevők (tanárok, pszichológusok, diákok, kirándulók) felelevenítenek egy-két régi sztorit az éppen adott beszédtémával kapcsolatban. A sztorik többnyire egy kaptafára mennek, majdnem mindig „iskolás lány szereti a családapát/tanárát és szexel vele”, vagy „a természet lágy ölén szexuális kalandokat élünk át”, illetve „konzervatív idős nénik-bácsik orra előtt csináljuk a témát” áll a középpontban. A szereplőgárda nagyjából ugyanazokból áll, bár minden rész elején kiírják, hogy névtelen leányzók sora a cast, Ingrid Steeger például e filmekben tette híressé öltözékben egyre gyérebb, ám sikerekben annál bővebb pályafutását. Az első három rész utcai riporterét az azóta tekintélyes, sikeres életutat magáénak mondható „jószágigazgatót játszottam A Guldenburgok örökségében”-Friedrich von Thun alakította. Aki imádta a „Klinika” című sorozatot, könnyedén kiszúrhatja Sascha („Udo”) Hehn-t is. Rajtuk kívül feltűnik még Heiner Lauterbach, Christina Lindberg és a szépséges Katja Bienert is.

A lányok kiválasztására nagy gondot fordítottak, természetesen a castingon alaposan szemügyre vették őket (persze nem nagykabátban), és aki kinézett 15-16 évesnek, azt szerződtették. Mivel a lánykáknak csupán annyi dolguk van az epizódokban, hogy egy kis történetkezdemény után megszabaduljanak minden egyes ruhadarabjuktól, talán érthető, hogy a „színészi” alakítások változóan mulatságosak.

Az utcai riportok csak az első három részben vannak jelen, utána „mit húzzuk ezzel az időt, úgysem erre kíváncsi senki, hanem a csajokra”- jelszóval ejtették a témát, így Thunt is, helyette a filmek elején és végén megszólal egy férfihang, miszerint: „… hát, ilyenek a német iskolás lányok…”.

És hogy milyenek a filmek? Gyerekesek, bugyuták, kiszámíthatóak, porosak, blődek, röhejesek… de muszáj megállapítani, hogy a leányzók gyönyörűek, erotika van dögivel, és mivel egy erotikus filmben ez nem elhanyagolható szempont, a célt mindenképpen teljesítik. Prűdségnek, ahogy ebben a korszakban megszokhattuk, nyomát sem találjuk; nem úgy kortársainknál, akik „cenzor” fedőnéven bizony alaposan megnyirbálták az iskolás lányok kalandjait. Számos epizódban volt látható eredetileg szexuális erőszak, ezt mind egy szálig kiirtották. A legviccesebb így a negyedik és az ötödik rész, melyeket sikerült 61, illetve 65 percesre megcsonkítani. A szexuális erőszak kivágásával egyébként a filmek maradék komolyságát is eltávolították, így gyakran mindent áthat a végtelennek tűnő bugyutizmus. Ebből a szempontból a mélypont a tizedik rész, melyben „Az ördögűző” erotikus változata olyan szánalmas, hogy megtekintése után az ember többnyire csak vinnyogni képes az átélt vizuális kínoktól. A leggyengébb rész ennek ellenére a kilencedik, amely annyira unalmas, hogy álmatlanságban szenvedőknek kifejezetten ajánlott. Ezt az epizódot egyébként új ember, Walter Boos, az addigi rendezőasszisztens és vágó rendezte Ernst Hofbauer helyett (bár a harmadik és ötödik résznél mindketten jegyezve vannak, mint rendező); talán ezért is lett ennyire pocsék. De hogy a másik végletet is megemlítsem, a legjobban sikerült epizód az 1974-es nyolcadik lett, a Hofbauer kétéves kiszállása előtti utolsó. Hogy miért ez a legjobban sikerült rész? Egyszerű: ebben láthatjuk a legtöbb ruhátlan leányzót; Hofbauer időleges lelépése előtt bizonyára úgy gondolta, hogy utoljára még alaposan a húrok közé csap, ennek megfelelően igazi húsparádét vonultat fel a természetben, a zuhanyzóban stb.

Összességében elmondható, hogy aki agyatlan seventies-erotikára vágyik, az a „… Report”-filmeknél jó helyen kopogtat. Aki viszont ebből a korszakból nagybetűs filmet szeretne látni erotika témában, az válassza inkább „Az utolsó tangó…”, „The Story of O”, „In the Realm of the Senses” stb. valamelyikét.

A német kiadású doboz mind a tizenhárom filmet tartalmazza, a már említett vágásokkal, előzetesekkel, dokumentumfilmmel (ami egy interjú Hartwig apóval), mindez német hanggal. Amerikában a filmek csak darabokban kerültek kiadásra (nem mind), doboz nincs, viszont amit kiadtak, az elvileg vágatlan. A német doboz része még az 1973-as „Tanzstunden Report” is (egy több mint egyórás dokuval), amely egy tánciskola résztvevőinek szexuális kalandjairól szól, és amely legalább annyira pocsék (ha nem jobban), mint a doboz már említett kilencedik filmje. A lemezek képminősége nem rossz, és a borítókon… hát, nem sok mindent bízott a kiadó Kinowelt a képzeletre.

A filmek: A nyolcadik 6 pont, a kilencedik 0 pont, a többi: 4 vagy 5 pont, attól függően, hogy kinek melyik lány tetszik

A doboz: 8 pont