Mia Farrow háromszor (1968-1977)

Mia Farrow háromszor (1968-1977)

Elöljáróban annyit: három remek horrorfilm rövid ismertetője következik. Az első egy messze földön csodált klasszikus, a másik kettő azonban már kevésbé ismert, holott színvonalában mindkettő a legmagasabb kategóriát képviseli.

Kezdjük azzal, amit úgy nagyjából minden horrorrajongó ismer:

Rosemary gyermeke/Rosemary’s Baby (1968)

Rosemary Woodhouse és férje, Guy új otthonra lel egy kísérteties házban, ahol Guy gyorsan az idős szomszéd házaspár bűvkörébe kerül. Amikor Rosemary teherbe esik, szörnyű gyanúja támad, meggyőződése, hogy egy sátánista szekta el akarja venni, és fel akarja áldozni születendő gyermekét. Az Ira Levin könyve alapján készült „Rosemary gyermeke” a szuperlatívuszok filmje (és a valaha készült egyik legszöveghűbb regényadaptáció), több mint két óra nyugodt tempójú zsenialitás Roman Polanskitól, aki minden milliméternyi filmkockán megtalálja a legijesztőbb beállítást, színészeiből pedig kivétel nélkül a legjobbat hozza ki (Ruth Gordon például Oscar-díjig jutott). A többi már csak hab a tortán, egy emlékezetes álomjelenet, melyben Rosemary-t megerőszakolja valaki (vagy valami), vérfagyasztó zene és a horrortörténelem egyik legjobb befejezése is itt látható. És akkor e cikk főszereplőjéről - Farrow csodálatos, az általa játszott Rosemary talpraesett, sajnálatra méltó, stílusteremtő (számtalan film másolta le a karaktert, frizurát, mindent), vagyis hősnőnk horror-pályafutása igen emlékezetesen indult útjára.

Ez a klasszikus megjelent itthon dvd-n a UIP-Dunafilm jóvoltából szép képpel, csak felirattal és egy rövid werkfilmmel. Mára már alig-alig beszerezhető (legalábbis idehaza).

Ezután nézzük az angol produkcióban, Richard Fleischer által vezényelt

Vakrémület/See No Evil aka. Blind Terror (1971)

című filmet. Farrow-nak kihívásokkal teli szerep jutott, egy vak nőt játszik, aki váratlanul azzal szembesül, hogy családja holtan hever szerteszét a nagy vidéki házban, és a gyilkosnak hamar tudomására jut, hogy maradt még egy túlélő. A Farrow által életre keltett Sarah gyorsan elnyeri szimpátiánkat nemcsak állapota, de ügyessége révén is, hiszen - és azt hiszem, ezzel nem lövök le nagy poént - a gyilkosnak meglehetősen nehezére esik becserkésznie őt vaksága ellenére is. Lassú felvezetés, vérfagyasztó kóválygás a házban (példás kamerakezeléssel, a gyilkosnak mindig csak a barna csizmáját látjuk), majd csavaros befejezés jellemzi a filmet, amely minden igényt kielégít. Érdekes módon a „Vakrémület” thrillerként van elkönyvelve, holott tele van klasszikus horrorelemekkel, még ha a grafikus erőszak hiányzik is belőle (PG-s korhatárt is kapott ennek megfelelően a tengerentúlon), ráadásul én ismerek olyasvalakit, akit ez a film jobban kiborított, mint „Az ördögűző”. Figyelemre méltó rejtélyt állít a néző elé a gyilkos motivációja, amely egy perc magyarázatot sem kap, csak halovány utalásokat - ezeken utólag eltűnődni legalább olyan izgalmas, mint magát a filmet nézni. A „Vakrémület” a magyar vhs-korszakban megért egy kiadást, méghozzá a Mokép jóvoltából, feliratosan. Külföldön természetesen manapság is bőven elérhető dvd-n.

Végül elérkeztünk a harmadik, egyben utolsó állomásunkhoz,

A lány szelleme/The Haunting of Julia aka. Full Circle (1977)

című kanadai-brit koprodukcióhoz. Farrow egy kétségbeesett ex-anyát játszik; azért ex, mert szerencsétlen módon lánya egy félrenyelés (és Farrow hamvába holt gégemetsző kísérlete) következtében meghal. A nő nagyon nehezen tér vissza a rendes kerékvágásba (érthető módon), ráadásul férjével (Keir Dullea a 2001-ből) is összeveszik. Úgy fest, kezdenek rendbe jönni a dolgok, hiszen beköltözik egy szép, tágas házba, de hamarosan furcsa, szellemekre utaló jelenségekre lesz figyelmes. A dolgok hátterében egy régi történet áll, melynek szereplői még élnek, de korántsem lehetnek büszkék a múltjukra.

Ha lehetséges, „A lány szelleme” talán még az 1971-es mozinál is erőteljesebb one woman-show-t biztosít Farrow-nak, aki él is a lehetőséggel, és így főként őmiatta, de Richard Loncraine produkciója jelentős élményt szerez a nézőjének. Bár ez a film néhány elemében konvencionálisabb, a halálesetek valahogy kiszámíthatóak, viszont a befejezés nagyon-nagyon mellbevágó (és ha lehet így kifejezni, gyönyörűen kivitelezett): ahogy Farrow-t látjuk a székben ülve, és ahogy megfordul körülötte a kamera, azt egy ideig garantáltan nem feledjük el. Megjegyzendő még a nívós zene is (Colin Towns nevéhez fűződik), de úgy összességében is technikailag teljesen rendben van „A lány szelleme”.

Őszintén szólva e három filmet megtekintve nagyon sajnálom, hogy Mia Farrow nem szerepelt többet kedvenc műfajunkban (az Ómen-remake-ről szándékosan hallgatok, így mindenkinek jobb), bár az is tény, hogy a nyolcvanas években főleg Woody Allen rendezése alatt további világszínvonalú alakításokat tett le az asztalra. Remélem, azért egy jó horrorsztoriban is viszontláthatjuk még a jövőben. 

A filmek: 10 pont