Salo, avagy Sodoma 120 napja/Salo o le 120 giornate di Sodoma/Salo, or The 120 Days of Sodom (1975)

Salo, avagy Sodoma 120 napja/Salo o le 120 giornate di Sodoma/Salo, or The 120 Days of Sodom (1975)

Pasolini utolsó rendezése - azt hiszem, nyugodtan állítható - a filmtörténelem talán legvitatottabb alkotása. Bemutatását óriási botrány övezte, és övezi a mai napig is. Számos helyen betiltották (Magyarországon a kilencvenes években vetíthették le először), és ha a film valamilyen módon szóba kerül, biztosak lehetünk benne, hogy azonnal indulatokat fog kavarni. Lám, ez is egy jellegzetessége a hatvanas-hetvenes éveknek: az ekkor készült filmek közül nem kevés óriási botrányt kavart, és megosztotta a közönséget. Manapság - és ha már a Salo, akkor ez különösen az olasz filmgyártásra igaz - sajnos langyos állóvíz folydogál a csapból. De visszatérve 1975-be: szerintem aki tudja, hogy egy erőteljesen baloldali érzelmű rendező a fasizmusról készített filmet, és története során Sade márki írására támaszkodott, az azt is tudhatja, hogy a mű megtekintésekor mire számítson. A Salo egy hihetetlenül brutális mozgókép, és gyakran nagyon nehéz nézni. A Salo ugyanakkor elképesztően lenyűgöző produkció is, csak azt kell elfogadnunk, hogy 1975-ben nem éppen a stilizált, hanem inkább a grafikus szex és erőszak korszakát élte az itáliai filmgyártás (és bizony az amerikai is!).

A Salo szimbólumairól, mondanivalójáról és szándékáról már sokszor, sok helyen sok mindent színvonalasan leírtak, ezért én inkább először a történetre térnék ki. A cselekmény röviddel a második világháború befejezése előtt játszódik a nem túl hosszú életű Salói Köztársaságban. A fasiszta miniállamban négy nemesúr elhatározza, hogy gondosan kiválasztott fiatal áldozatait különféle perverzióknak veti alá, majd brutálisan meggyilkolja. Néhány, pályafutása csúcsán már túljutott prostituáltat is felfogadnak, hogy azok perverz történetekkel szórakoztassák őket, majd elvonulnak egy kastélyba. A rendet szintén gondosan kiválasztott fegyveresek vigyázzák, akik hasonlóan az áldozatokhoz a civilek közül lettek szelektálva. A történéseket időnként epizódcímek vezetik be; például „A szar körei”, vagy „A vér körei” alapján nagyjából el lehet képzelni, hogy mi következik. (Az előbbi címszó alatt történteket egyébként sokan a fogyasztói társadalom egyfajta kritikájaként értelmezték; ebbe azonban én inkább nem mennék bele, mert szerintem az igazán jó filmek sokféleképpen értelmezhetők, és ez a Salóra is érvényes.)

A történet innentől kíméletlenül halad tovább a kegyetlenségben talán felülmúlhatatlan befejezés felé: az áldozatokat, fiúkat és lányokat többször megerőszakolják, megalázzák, ostoba játékokat játszatnak velük. A film gyűlölői mindezt undorítónak és nézhetetlennek tartják, csakhogy itt a bökkenő: véleményem szerint a gyűlölők a cselekményt gyűlölik, vagyis ezzel magát a fasizmust, mint az erőszak olyan formáját, amelyet ekkoriban meglehetősen elborult elméjű figurák törvényes államformává próbáltak tenni. Ennek az ideológiának az alapja az erőszak, és az ilyen ideológiát (amely több millió áldozatával sokszorosan bizonyította, hogy az erőszak az egyetlen eszköze) nem tudom, hogy hogyan másképpen lehetne bemutatni, mint ahogyan a Salo: viszolygást, undort kelt, és a teljes tehetetlenség érzetét ébreszti fel nézőjében. A Salo ugyanakkor rendkívül személyes alkotás is, Pasolini teljes lényét tartalmazza: a szélsőjobboldal iránt érzett gyűlölete (a négy fasiszta uraság közül egyik undorítóbb, mint a másik) éppúgy maximális erővel található meg benne, mint (grafikus szexjelenetek formájában) saját homoszexualitása.

Technikailag szintén kiemelkedő a Salo. Az operatőri munka (Tonino Delli Colli) kifogástalan, különösen az utolsó, hírhedt jelenetsorban, amikor a néző kénytelen felvenni a távcsövön leselkedő uraságok látószögét. A zene óriási kontrasztot alkot: kifejezetten andalító, mondhatni szalonzenét hallunk eleinte, majd legvégül (Ennio Morricone).

(Érdekesség, hogy az események és a zene ordító kontrasztjának eszközét négy évvel később Ruggero Deodato a Cannibal Holocaust című újabb botrányfilmjében is milyen hatásosan alkalmazta.) Pasolini rendezése is elsőrangú, ugyanakkor érdekes, hogy egyik színésznője állítása szerint gyakran forgatókönyv nélkül dolgoztak, csak összegyűlt a stáb a forgatáshoz, és megbeszélték, hogy az adott napon mit vegyenek fel. Ennek némileg ellentmond, hogy az utolsó jelenetsor felvételén készült archív filmanyag azt mutatja, Pasolini már előre tudta, hogy egy-egy jelenet hogyan fog kinézni, és mit akar kihozni belőle.

És még egy fontos dolog: a Salo technikai megvalósítását szerintem a nézők jelentős hányada csak a második megtekintést követően tudja értékelni (már ha sor kerül rá). A vásznon történtek annyira erőteljesek, hipnotikus hatásúak, hogy nem sok mindenkit hagynak valamilyen reakció nélkül. Az egészséges reakció, amit legtöbben éreznek, az undor; és itt kell kettéválasztanunk a dolgokat: nem a film iránt kell undort éreznünk, hanem aziránt, amit bemutat (ha valaki nem bírja végignézni, a Salo már annál is elérte a hatást). És, véleményem szerint ez így is van rendjén, hiszen ne feledjük, mindaz, amit Pasolini filmjében látunk, valóban megtörtént.

Az idehaza a korábban az Odeon, majd a Fantasy Film által kiadott dvd eléggé vékonyka (a lehetőségekhez képest), a külföldi kiadások ellenben dúskálnak a jobbnál jobb extrákban, mint például a Criterion lemeze, vagy a BFI kékje. Külön ajánlom a német bluray-t, egy bő másfél órás kerekasztal beszélgetés során megszólal a cenzor, a támogató és a semleges személy is.

Végeredmény: A szadizmus és a fasizmus tökéletes látlelete, egyben egy rendezőzseni hattyúdala 

A film: 10 pont

A dvd: 7 pont