A vérszomjas dada/The Guardian (1990)

 A vérszomjas dada/The Guardian (1990)

A házaspár eltávozik otthonról, pár hetes gyermekükre a bébiszitter vigyáz. Mikor a ház asszonya hazarohan a lakásban felejtett szemüvegéért, kétségbeesve látja, hogy a csecsemő a dadával együtt köddé vált. Csak nem egy vérszomjas szekta keres ily módon áldozatokat? Egy kis idő múlva hőseink, egy szintén frissen szülővé avanzsált fiatal pár is megtapasztalhatja ugyanezt, mivel az előző esetnél felszívódott bébiszitter náluk is jelentkezik a nemes feladatra, hogy vigyázzon a gyermekükre...

 A magyar cím mindent elmond, és ehhez még tegyük hozzá rendezőként William „Ördögűző” Friedkint (aki 17 év után zuhant bele újra egy horror rendezői székébe), és már lehet is valamilyen fogalmunk, hogy mi vár ránk ebben a másfél órában. Ami alaposan meglephet minket, hogy a sztori a fantasy felé megy és tele van természetfeletti elemekkel (meg egy rakás vérszomjas kutyával Ómen-módra). Ilyen például a vele szemben felsorakozott személyeket előszeretettel a másvilágra küldő fa, vagy Jenny Seagrove metamorfózisai - Seagrove egyébként (felkapva a vizet a szkript állandó átírásán) sokszor közölte az alkotókkal/fejesekkel, hogy a fantasztikus elemek miatt a film nem lesz több baromságnál, és inkább a dada pszichés dolgaira kellene ráirányítani a néző figyelmét. A kész filmet látva lemérhetjük, mennyire fogadták meg a színésznő tanácsait: semennyire. A filmet ráadásul Sam Raimi rendezte volna (gondolták, ha már gyilkoló, nyúlkáló faágak, ahhoz Raimi ért a legjobban), de aztán ő távozott, jött Friedkin, és hozta a maga elképzeléseit.

Az összkép nálam vegyes, vannak jó dolgai a filmnek, de néhol butaságai is. Túl hosszú a tervező úr megnyuvasztásának jelenete (erősen a Tenebrére hajaz amúgy), az meg tényleg a butaság kategóriája, hogy a családapa az eltűnt barátja üzenetrögzítőre mondott üzenetét mindig megállítja, holott az még nem biztos, hogy egészében lejátszódott. És mi van, ha a teljes üzenet legvégén azt mondja a szalagon a mérnök úr, hogy „… csak tréfáltam, az égegyadta világon semmi baj nem történt, elutaztam Ibizára, onnan hívlak, éppen itt szivarozom a hotelszobám erkélyén”? Ilyenkor azért fogom a fejem, pláne, hogy egy Friedkinnél fordul elő ilyesmi…

És vannak még véres effektusok is, három rosszarcú fickót szétszaggatnak, kibeleznek (eléggé előre látható módon), de a fába is több hordónyi művért rejtettek az alkotók. Kapunk ezen kívül még egy tipikusan bombasztikus finálét, de ekkor már túl vagyunk a „dada repkedve üldözi az apukát” jelenetén, ami nálam annyira leverte a lécet, hogy azt a stáblistáig alig találtam meg. A színészek amúgy rendben vannak (bár a mérnök elég bambán grimaszol és játssza túl a szerepét), Seagrove könnyűszerrel kiemelkedik. Nagyon jó a zene (Friedkin hozta magával Jack Huest 1985-ből) és az operatőri munka is a helyén van (John A. Alonzo). Felemás, de azért átlagon felüli film tehát a Vérszomjas dadus, néhány évente azért újra bele lehet merülni.

Végeredmény: Friedkin visszatérése a műfajhoz - messze nem Ördögűző-szint, de azért…

A film: 7,5 pont

Symptoms (1974)

 Symptoms (1974)

 

Két fiatal nő érkezik a vidéki házba. A ház környékén nem sokkal korábban eltűnt egy harmadik nő is, és talán ez lehet az oka annak, hogy a vendéglátó Helen igen zavartan kezd viselkedni. Vendége, Anne már jóval gyakorlatiasabb, de ő is megijed olyankor, amikor furcsa zajokat, padlónyikorgást hall a házban. Az épülethez tartozó lakban tartózkodó gondnok is nagyon furcsa ember, lehet, hogy neki is köze van az egyre félelmetesebb eseményekhez?

 

José Ramón Larraz nagyon termékeny volt az 1974-es évben, és bár a „Vampyres” című klasszikusa mindent elhomályosított, a „Symptoms” is népes rajongótábort mondhat magáénak. Nem véletlenül: attraktívan filmezett, hangulatában (és „késműködésében”) a Psychót idéző darabról van szó, amelyben az idő haladtával azért szépen gyarapodnak a hullák. Nagy csavarokat nem tartogat, viszont az egyszerű forgatókönyvet professzionálisan valósítja meg. Larraz a „Vampyres”-hez hasonlóan a countryside-ot egyszerre mutatja rejtélyesnek, szépnek és borzasztónak, a ház pedig halált tartogat a szereplők többsége számára. 

A filmnek sokáig nem létezett dvd-kiadása, aztán a BFI valóra váltotta sokak álmát, gyönyörű képminőségben hozta ki ezt a remekművet bluray-dvd kombón. 

Végeredmény: legalább olyan zseniális angol countryside horror, mint a "Vampyres", de vámpírfogak helyett ezúttal késsel

A film: 10 pont

A bluray-dvd: 10 pont

Faccia di spia aka. C.I.A. Secret Story (1975)

 Faccia di spia aka. C.I.A. Secret Story (1975)

 

Disznó-öböl akció, a Kennedy-gyilkosságok, Oswald, összeesküvés-elméletek - az író-rendező Giuseppe Ferrara filmje fejest ugrik az amerikai történelem vitatott pocsolyáiba, hogy az állóvizet alaposan felkavarja. Legalábbis a szándék ez lehetett, de a végeredmény az izgalmastól sajnos eléggé távol áll. Archív, eredeti felvételek keverednek élő szereplős, tehát megrendezett képsorokkal, és maradjunk annyiban, hogy a kettő közti különbség elég nyilvánvaló. Ferrara rengeteg (felesleges) dialógust is bevet, majd kimerítően megismerhetjük a gerillák (Che Guevara) vonulási szokásait, úgy tízpercenként meg felugatnak a géppisztolyok (kár, hogy - számomra elég érthetetlen módon - némely jelenetben nincs golyó ütötte lyuk az elhalálozókon, azok csak eljátsszák, hogy találat érte őket ). Úgy a film felénél járunk, amikor Ferrara bekeményít, és bedob néhány kínzási jelenetet, melyek eléggé meghökkentőek: egy nőt konzervdobozokra állítanak, majd egy rúdra kötözve megerőszakolnak, egy szerencsétlennek kilökdösik a bal szemét (ezt közvetlen közelről „csodálhatjuk”), és ami némely fórumon nagy felhördülést okozott, egy meztelen férfi péniszébe egy hosszú tűt szúrnak, és nekiállnak azt nyílt lánggal hevíteni.

 

Aztán ennek is vége szakad, végül Chilében kötünk ki, ahol a jól ismert Pinochet - Allende történet elevenedik meg előttünk nagy adag bombázással, plusz tűzharccal.

Sok szöveg, sok nívótlan jelenet, klisék, dokumentarista stílus (nevezhetjük Deodato-előfutárnak is akár) és még több unalom. Ez a „Faccia di spia”, melyet maximum egyszer érdemes megnézni, hogy aztán végleg a feledés homályába merüljön. 

Végeredmény: Gyenge közepest érő dokumentum-dráma 

A film: 5 pont

Őrült vadászat/Naked Fear (2007)

Őrült vadászat/Naked Fear (2007) 

A férfi nem szokványos, ám annál véresebb szabadidős foglalkozásnak hódol: prostituáltakat rabol és kábít el, kiviszi őket a vadonba, megvárja, míg magukhoz térnek, aztán (íjjal és puskával) elindítja a vadászatot. Az embervadászat eléggé kiszámítható végeredménnyel kecsegtet, az áldozatok rendszerint - a helyzetükből fakadóan, hiszen meztelenek, és persze egy lélek sincs a közelben - nem sokáig jutnak el, holttestük felfedezetlen marad, fényképük meg az eltűnt személyek listájára kerül. A férfi legújabb áldozata Diana, aki egy táncosnői munka reményében érkezett a városba. A vadászat nemsokára meg is kezdődik… 

Nehezen hihető, de tulajdonképpen egész élvezetes 108 percet dobott össze Thom Eberhardt rendező. Eberhardt, aki azért elég régi motoros a szakmában, még ma is érti a mesterségét, és elmondható, hogy részéről a maximumot hozza ki a filmből, vagyis a rendezését egy rossz szó sem érheti. Viszont van néhány olyan dolog, ami helyenként a B-kategóriába rántja át (igaz, csak rövid időre) a „Naked Fear”-t (például kezdetnek itt van ez a cím…). A film eleje egy tipikus „direct to video” produktumnak felel meg, néhány sztereotip zsaruval és prostival, hogy a futtatóról ne is beszéljek. Aztán elkövetkezik a lényeg, a vadászati jelenetek, ekkor a szkript leleplezi a gyilkosunk személyét, és a Dianát játszó Danielle de Lucát meztelenül kiteszi a pusztaságba. Nem mondom, itt biztosan nem fogunk unatkozni, azért elég ritkán rohangászik horrorfilmben egy meztelen nő vagy félórán át a képen oda-vissza nyomában egy talpig felfegyverzett, halálra rémült áldozatán jókat kacagó gyilkossal. A legjobb jelenetek mégis akkor jönnek, amikor egy szintén a helyszínen táborozó vadász belép két fiával együtt a történetbe.

 

Sajna mindeközben azért jelentkeznek a fentebb említett B-kategóriás elemek is, ilyen például egy ritka szánalmasan összetákolt csörgőkígyós effekt, de én borzasztó dühös voltam a jó öreg klisére is, amely állandó részese a vonal alatti amerikai videóvackoknak, nevezetesen hogy hősünk pillanatokra harcképtelenné teszi a negatív szereplőt, majd - elfut. Nem ugrik rá a pillanatokra erősen harcképtelen rosszfiúra, hanem otthagyja, hadd gyűjtsön csak erőt a további üldözéshez és szadizáshoz, mert hát milyen vidám és szórakoztató dolog is a gonosz bácsi elől menekülni… 

A történet (amely egy Robert Hansen nevű, nem túl kedves egyén hasonló jellegű bűntettein alapszik) ezután egészen jól bonyolódik, bár a befejezés elég gyengére sikerült (enyhén szólva). Az alakítások tűrhetőek, a gyilkost játszó színész nem rossz, de Luca lehetne jobb (bár mást biztos csak több pénzzel, vagy sehogy sem lehetett volna rávenni az Éva kosztümös rohangálásra), a főzsarut játszó Joe Mantegna viszont lazán lejátszik maga mellől mindenkit a vászonról. Vér nincs túl sok, a legbrutálisabb elem egy fül leharapása, de egy autóval is áthajtanak néhányszor egy illetőn.

Hibái, és időnként látványosan jelentkező kisstílűsége ellenére nézhető darabról van tehát szó, amely azért szerez néhány kellemesebb pillanatot is nézőjének. 

Végeredmény: meglehetősen egyedi hajsza számos klisével 

A film: 6,5 pont

Az Ördögűző-filmek (1973-2005)

 Az Ördögűző-filmek (1973-2005)

Az alábbi összeállításban (rögtön a legelején) helyet kap az a film is, melynél jobbról és félelmetesebbről nemigen lesz szó ennek a blognak a hasábjain. Az agyonkopírozott, sokat emlegetett és manapság már talán nem eléggé dicsért

Az ördögűző (The Exorcist, 1973)

William Peter Blatty regénye nyomán készült, apropóját pedig egy 1949-es, marylandi rituálé adta, amikor egy 14 éves fiút szállt meg sokak szerint az ördög. Blatty széleskörű kutatómunkát végzett, még az ördögűző papot is felkutatta, de az hallgatási fogadalomra hivatkozva végül nem avatta be az írót további részletekbe. A Warner a kezdetektől támogatta a projektet, Blatty pedig a kezdetektől ragaszkodott William Friedkinhez. A Warnernek a rendező személyét illetően azonban más elképzelései voltak; Arthur Penn, Stanley Kubrick, Mike Nichols, Mark Rydell neve volt a kalapban, nagy esélye pedig az utóbbi kettőnek. Nichols végül távozott, állítása szerint nem akarta, hogy a forgatáson végzett munkája „egy kiskorútól függjön”. Rydell tűnt így biztos befutónak, a Warner le is ültette Blatty-t a „The Cowboys” című Rydell-western elé, amiről az tíz perc után kijött, vissza a fejesekhez, és tovább verte az asztalt Friedkin mellett - ez hatott.

A szereplőválogatás szintén nem ment könnyen, Jason Miller, akinek semmi színészi tapasztalata nem volt (és azt hitte, a szkriptet kell majd megírnia) kiütötte Jack Nicholsont; Max von Sydow úgy képzelte, Karras atyát kell majd eljátszania, ehelyett Dick Smith maszkmester 30 évet öregített rajta, és Merrin atyává varázsolta. Végül pedig Ellen Burstyn, akit a Warner utált, mert nem látott benne semmi vonzót mozipénztár szempontjából, nos, Burstyn Audrey Hepburn-t,  Jane Fondát és Anne Bancroftot beelőzve lett Chris MacNeil. Érdekes adalék a női főszereplőhöz, hogy Burstyn annyira nem kellett a Warnernek, hogy egyik fejese odáig ment el, hogy „Burstyn csak a holttestén át” kaphatta volna meg a szerepet.

A kulcsszereplő, Linda Blair korábban modellkedett és reklámokban szerepelt - anyja csak úgy mellékesen esett be vele a szereplőválogatásra, nem sejtvén, hogy lánya pályafutását milyen jelentős mértékben fogja meghatározni Regan figurája.

A forgatókönyvet végül maga Friedkin pofozta helyre (Blatty első változata túl nehézkes volt, és állandóan előre-hátra ugrált az időben), és kezdődhetett a forgatás, melynek végül a mozitörténelem talán legnagyszerűbb horrorfilmjét köszönhetjük. 

A film ugyanis minden megnézéssel egyre jobbá válik – tekintve, hogy már a legelső megtekintés is katarzissal ér fel, képzelhetjük, mi jön utána, a következő alkalmakkor. Ekkor már meggyőződhetünk arról is, hogy milyen hibátlan Friedkin műve rendezői és színészi szempontból is (a legelső megtekintéskor valószínűleg Linda Blair Gonosza fogja elvinni nézői energiánkat).

Nincs egy centiméternyi fölösleg, a nüanszok is a helyükön vannak, legyen szó az eredeti, vagy a 2000-res, kibővített verzióról. A szinte csak dokumentáló kamera (Owen Roizman), és annak mozgása (főleg a legendás hintaszerűségbe ültetett operatőr és annak rángatása a ház két szintje közötti lépcsős képsoroknál) maximálisan kisugározza azt a feszültséget, amit az ördög jelenetei ki kell, hogy adjanak magukból. A karakterek elképesztően jól eltaláltak, a szerepekben pedig egyik színész jobb, mint a másik, a mellékszereplők közül itt kell megemlíteni Lee J. Cobb-ot, mint a ravasz rendőrfelügyelőt, vagy Kitty Winn-t, aki már a „Pánik a tű parkban” című Al Pacino-drámában is brillírozott, és aki legnagyobb sajnálatomra később gyorsan elhagyta a színészi pályát.

Az atmoszféra tökéletességre jellemző, hogy az érdemi horror megjelenéséig ugyanolyan nyomasztó minden, mint a film második felében. A tinédzser Regan-t vizsgálják, szurkálják, a házban pedig minden egyre félelmetesebb. Nem véletlen, hogy a legendák a rosszulléttől küszködő mozinézőkről a film első felére igazak: a legtöbb néző az orvosi jeleneteket nem bírta, nem a démon őrjöngéseit.

És persze a film második fele, valamit az utolsó húsz perc minden horrorrajongó álma. A Mercedes McCambridge szétcigarettázott hangján beszélő démon, az ördög különböző fegyverei (zöld hányadék, a mozgó bútorok és magának a démonnak a fizikai ereje) és a drámai finálé mind-mind gondoskodnak arról, hogy „Az ördögűző” egy hibátlan remekmű legyen. Friedkin filmjét számtalanszor kopírozták (az olaszok néha pofátlanul, annyira, hogy a Warner beperelte őket), napjainkban pedig volt időszak, amikor szinte hetente került moziba egy-egy szerencsétlen, ördög által megszállt egyén (természetesen többnyire mind fiatal lánykák, gondolván a termék csak velük eladható) története, akik persze az összes klisét végigzongorázták a jobb sorsra érdemes nézőknek a kifordult szemű és testű fetrengéstől egészen az idegen nyelvű halandzsázásig.

Az 1973-as alapfilm elérhetetlennek, mondhatni megmászhatatlan hegynek bizonyul - és bizonyult már 1977-ben is, ekkor jött ugyanis a folytatás (naná, hogy a Warner ezt a ziccert nem hagyta ki), a szerencsétlen sorsú

 Az ördögűző 2. - Az eretnek (Exorcist II: The Heretic, 1977),

amely a Warner bratyók történetének legnagyobb melléfogása lett. Friedkin, de maga Blatty is már az első perctől kezdve kézzel-lábbal tiltakozott egy esetleges folytatás ellen, de persze az 1973-as kasszasiker megismétlését nem lehetett kihagyni. A rendezői székbe újból megpróbálták megszerezni Kubrick-ot, hiába, így John „Gyilkos túra” Boorman lett a befutó (Kubrick azért adott néhány jótanácsot Boorman-nek: „…a folytatás legyen minél véresebb, szörnyűbb, mint az első rész”).  Boorman a Jó és a Gonosz küzdelmét kívánta a folytatás középpontjába állítani, és ehhez William Goodhart szkriptjét vette alapul. A szkript jónak tűnt - annyira jónak, hogy Linda Blair, akinek esze ágában sem volt szerepet vállalni a második részben, mégis sorompóba állt. Jött még mellé a nagy Richard Burton is, valamint újra leszerződtették Kitty Winn-t és a friss Oscar-díjas Louise Fletcher-t (utóbbit Ellen Burstyn helyett, aki nagy ívben tett az egész projektre). Ekkor történt, hogy Boorman egy Rospo Pallenberg nevű úriemberrel az oldalán elkezdte barkácsolni a szkriptet, és tették ezt mindketten mindaddig, amíg az eredetinek a nyomai sem maradtak (csak Goodhart neve a főcímben). Mindez pedig a hetvenes évek egyik legnagyobb filmes buktájához vezetett.

Az első vetítésen szépen mentek a dolgok, úgy körülbelül negyedóráig - ekkor főszereplőinkre egy villogó, csipogó agyfürkész ketyerét kapcsolnak, mellyel a fejükön ritka hülyén néznek ki. Sőt, egyenesen nevetségesen. És ha egy horrorfilmen nevetünk, az régen rossz; pláne, ha a „The Exorcist” folytatásán. Márpedig ez történt: a premieren a nézők egyszerűen kinevették a látottakat (Blatty elmondása szerint ő volt az első, aki röhögőgörcsöt kapott, aztán jött a tömeg), a film legvégén pedig már különféle tárgyak repkedtek a mozivászon felé. A Warner persze megijedt, Boorman pedig gyorsan átírta és újravágta az egész filmet. Az eredmény: teljes csőd. Blair siratta az eredeti forgatókönyvet és undorodott a (tényleg ritka béna) szteppelős jeleneteitől, Friedkin Boorman-t szimplán csak egy kontár idiótának nevezte, Burton pedig, aki csak a pénzért vállalta az egészet (plusz egy csere-főszerepért az „Equus”-ban) nem szólt semmit, csak ivott, mint ahogy a forgatás nagy része alatt is részeg volt. A film, nos… maga a film egészen érdekesen indul, bár a főcím alatti óbégatás már nem sok jót jelez. Lamont atya (Burton) egy afrikai túráján találkozik az ördöggel, majd hazatérvén azt a megbízást kapja, hogy derítse ki Merrin halálának körülményeit. Ehhez aztán hipnózisba küldik Regan-t az atyával együtt, és a Gonosz szép csendben új erőre kap.

Eközben eljutunk Afrikába is, gyermeteg stúdiókulisszák közé, ahol egy szikla tetején Ördögben jártas fickók ülnek, és akikhez egy hosszú kötélen fel lehetne mászni, de ilyen kötelet valahogy senkinek sem jut eszébe előszedni, ezért mindenkinek sziklát kell mászni. Lamont atya ezután felfedezi egy korábban lezuhant illető csontvázát két szikla közé szorulva (a holttestet senki helybeli nem találta, de Lamont most körülbelül 20 húsz méterrel odébb egyből kiszúrja), majd kapunk még egy nagy sáskajárást is, az egyik sáska repkedése nyomán pedig bejárjuk Afrikát (nem, ez nem a Discovery Channel). Eközben Regan egy toronyház tetején egyensúlyoz, néha meg az atyával beszélget telepatikus úton (Blair egyébként nem engedte, hogy újra rátegyék a négy évvel korábbi démon-sminket). Ami még hátravan, az egy lagymatag finálé még több sáskával, illetve lett volna még egy szexuálisan explicit csábítási jelenet Blair és Burton között, de Boorman képtelen volt rábírni a jelenetre a két sztárját.  A fentebb felsoroltak között sok-sok üresjárat, unalom és hangzatos szövegek (vagy inkább üres frázispufogtatás) váltják egymást, és horrornak többnyire semmi nyoma, de sajnos izgalomnak sem.

A kész filmet elnézve tehát teljesen megérdemelt volt a pofára esés mind nézői, mind kritikusi szinten (bár pénzt azért termelt a produkció). Itt jegyezném meg, hogy egy kritikusnak mégis jobban bejött ez a fércmű, mint az első rész, Paulina Kaelnek, aki ezúttal is bizonyította, hogy a filmkritikusi pályát messzire el kellett volna kerülnie. „Az eretnek” kerek 13 évre hazavágta a mozis ördögűzést, a tervezett harmadik részt lefújták, így az csak a következő utáni évtized elején készülhetett el:

Az ördögűző 3. (1990)

Blatty 1983-as könyve alapján készült, és bár egy ideig John Carpenter és újfent Friedkin is jelölt volt a rendezésre, azt végül maga Blatty vállalta el. A sztori szerint gyilkosságok történnek, furcsa módon csak „k” betűs egyének haláloznak el a létező legbrutálisabb módokon, láthatóan rituális aktus közben. 1973 nyomozója, Kinderman visszatér, és kezébe veszi az ügyet. Miután barátja, Dyer atya kórházba kerül, ott, a kórházban is elkezdődnek a borzalmak. Kinderman végül az elkülönített páciensek között véli megtalálni a rejtély kulcsát. Az ördögűző harmadik részével egy baj van, de az elég nagy: szinte semmi köze nincs a klasszikus első részhez, az ördögűzéshez meg még annyi sem. A film tulajdonképpen egy átlagosnál némileg jobb pszichothriller, és ezt mindenki látta, de persze különféleképpen reagálta le. Blatty nem is titkolta, hogy ilyen film megalkotása volt a célja, a stúdió viszont ragaszkodott hozzá, hogy legalább a film végén legyen egy ördögűzési jelenet. Így dobták be végül Nicol Williamson papját, aki aztán szépen a plafonra kenődik.

 

Ezt az összevisszaságot leszámítva Blatty kompetensen rendezte meg a filmet, bár a horrorrajongók valószínűleg unni fogják a rengeteg dialógust: Blatty látnivalóan imádja a saját maga által írt szövegeket, ezért igyekszik azokat az utolsó szálig belegyűrni a filmbe. Kinderman már a klasszikus regényben is nagydumás volt, de 1973-ban Friedkin jóvoltából a filmre csak a legszükségesebb párbeszédei maradtak meg. Nos, 1990-ben nem volt Friedkin, így maradt a filmben a rengeteg szöveg. Ami kiemelendő, az mindenképpen a hosszas „nővérke zajt hall”-jelenet, valamint George C. Scott alakítása, aki nehéz természetű, nehezen kezelhető volt egész pályafutása alatt, de a hírek szerint Blatty tűrhetően elboldogult vele.

A film sok jelenetét elveszettnek hitték, de ezek végül előkerültek, így egy director’s cut is készült. Ebben már nincs ördögűző pap, és a Brad Dourif-Jason Miller kettős jelenetei is változtak (utóbbi egyébként ekkora már olyan mértékig alkoholista volt, hogy a hosszabb szövegeket képtelen volt megjegyezni). Összességében egy nézhető filmmel van dolgunk, a katasztrofális második részhez képest egyértelmű a javulás, de kár, hogy mivel túl sok szál nem köti az 1973-as mesterműhöz, annak feelingjét sem sikerül reprodukálnia.

 

2004-ig kellett várnunk a következő Exorcist-folytatásra, és az ekkor divatos módon kaptunk egy prequelt

 

Az ördögűző: A kezdet (2004)

 

címen, amelynek sikerült az 1977-es csődtömeg szintjére jutnia a film elkészítésének körülményeit illetően. Paul Schrader rendező filmje dobozba került, majd a stúdiófejesek szeme elé, akik utálták az egészet úgy, ahogy volt. Ekkor lépett be a történetbe Renny Harlin, aki teljes újraforgatást javasolt, amire engedélyt is kapott. Harlin végül Schrader anyagából alig-alig használt valamit, új női főszereplőt hozatott a film sztárja, Stellan Skarsgard mellé (Izabella „Goldeneye” Scorupco személyében) és telepakolta horrorral a filmjét.

Ez jó ötletnek tűnt elsőre, mivel Schraderrel szemben az volt a legfőbb kifogás, hogy változata nem tartalmazza a lényeget, a horrort. A végeredmény: bukás minden szinten.

Harlin Kezdetében afrikai ásatáson találnak egy templomot, amely látnivalóan szándékosan lett a földbe temetve. Merrin atya/archeológus a helyszínre siet, a környéken pedig megszaporodnak a halálesetek. Igen, ennyi a sztori, Harlin mindezt megtűzdelte sokkeffektekkel (dübörögnek a hangeffektusok), a nagy Vittorio Storaro kamerája pedig úgy próbál feszültséget kelteni, hogy állandóan ráközelít mindenkire. A mérleg elég gyászos: körülbelül félóra után nagyon unalmassá válik minden, rögtön látható, hogy kik fognak elhalálozni, az angol katonák és az afrikai törzstagok mind-mind borzasztóan klisések, a film végén feltűnő homokvihar meg (amikor is a szereplőink szemébe még véletlenül sem szál egy árva homokszem sem) egyenesen nevetséges. 

Egy teljesen átlagos, tipikus „mai” horrorfilmről van tehát szó, amely atmoszféra és karakterek helyett inkább ki akarja rázni a székéből a nézőt, hátha így az legalább két-három napig emlékezni fog rá, mielőtt egy következő gyermeteg jumpscare-halom kiveri a fejéből az emlékét. Blatty és Schrader amúgy jó kis botrányt csinált vetítés közben, és a stúdió már kezdte 1977-ben érezni magát, amikor jött egy mentőötlet: szóltak Schradernek, hogy mégis premierre kerül az ő változata is.

 

Az ellen-ördögűző film, az

 

Ördögűző: Dominium (2005)

 

jóval érdekesebben kezdődik, mint Harlin effektparádéja: kapunk normálisan megírt dialógusokat (Harlinnél ezek egy tízéves gyermek szintjén mozogtak) Skarsgard-Merrin papkollégájának van karaktere (megírt szerepe), nem csak biodíszlet, a helyiek és az angol parancsnok meg messze nem akkora idióták, mint odaát voltak. Sokkal jobban sikerültek a Merrin emlékeiből feltörő náci/holland jelenetek is, és úgy egy háromnegyed órán át Schrader változata igen ígéretesnek tűnik.

Aztán sajnos ami az egyik divatos filmbetegség ott (agyhalott effektparádé), egy másik itt: a film felétől szép lassan elfogy a forgatókönyv, az ötletek különösképp, így egyre érdektelenebbé válik az, amit látunk. Jönnek a butaságok is: az angolok és a helyiek egyre ostobábbak és túl sok játékidőt visznek el a semmire, Clara Bellar doktornő figurájával semmit sem tud kezdeni a szkript (egyszer azért összezárják a démonnal, de pár óra múlva szimplán kiszalad a helyiségből - hogy ennek mi értelme volt, nem tudom). Ezen kívül van még egy erőltetett párhuzam a nácik és az angolok között, egy meglehetősen unalmas démon és borzasztóan gyengére sikeredett digitális állateffektusok is.

Úgy-ahogy nézhető a film, de Schrader (aki a nyolcvanas években a Párducemberrel és minden idők talán legjobb biográfiájával – „Mishima” - nagyot alkotott rendezőként) azért nem lehet büszke e művére, bár az tagadhatatlan, hogy a „Taxisofőr” írója ekkor még mutatott életjeleket (nem úgy, mint 2013-ban, amikor megrendezte a 21. század egyik legócskább amerikai filmjét „Vétkek völgye” címen).

 

Ahogyan az e cikkből is kiderül, az Ördögűző-filmek hihetetlen magasságból zuhantak jókorát, hogy aztán az 1973-ban már meghódított csúcs közelébe soha többé ne érjenek.

A kétezres évek közepére már nem valamelyik véglethez, hanem a teljes középszerhez jutottak el az alkotók, egyszerűen képtelenek voltak reprodukálni az eredeti atmoszférát, és eközben elmesélni egy érdekes történetet érdekes karakterekről. Sem az afrikai sáskák és őslakosok, sem az angol hadsereg arrogáns tisztjei, sem a fejre erősíthető pszicho-ketyerék, sem az afrikai egészségügyért valamilyen rejtélyes okból kifolyólag nagyon vonzódó fiatal doktornők nem ütik meg az eredeti regény és film színvonalát, de úgy is fogalmazhatnék, hogy a felsoroltak mind-mind másodosztályú filmmatéria. De azért reménykedjünk: a folytatások hullámzóan gyenge minőségét és a töménytelen mennyiségű kópiát látva hátha valaki egyszer még előrukkol egy érdekes történettel…

 

A filmek: 10, 2, 6, 3, 5 pont

 

The Devil Rides Out (1968)

The Devil Rides Out (1968) 

Dennis Wheatley regényének filmadaptációjában két férfi arra a megállapításra jut, hogy harmadik társuk, egy Simon nevű fiatalember (aki egyben védencük is) segítségre szorul. Simon furcsa baráti társasághoz csatlakozott az utóbbi időben, egy szektaféleséghez, melynek vezetője, Mocata valószínűleg tudja, hogy hogyan lehet eljutni a Gonoszhoz. Mocata végleg szolgálatába - és egyben a Gonosz szolgálatába - szeretné állítani a befolyásolható ifjoncot, a két barát azonban felveszi ellene a harcot. 

1968-ban megérett az idő, és elkészült az egyik valaha forgatott legszínvonalasabb Hammer-horror. Ezért a filmért nagy köszönet illeti a stúdiót, de Christopher Lee-t is, aki végig a produkció elkészítésére ösztönözte az illetékeseket (nem véletlen, hogy Lee a mai napig is az egyik kedvencének nevezi a „The Devil…”-t). Irgalmatlanul pergő a film, Terence Fisher rendezőnek egyszerűen minden bejön, a gonosz erők összecsapása a körben fekvő, és onnan nem mozduló főszereplőkkel, egy erdei szektagyűlés, de még egy remek autós üldözés után is áldani fogjuk a Hammer-specialista direktor nevét. És akkor még el sem kezdtem méltatni a színészgárdát, amelyből Lee és Charles Gray nevét külön is ki kell emelnem. Gray-t többnyire az 1971-es James Bondból („Gyémántok az örökkévalóságnak”) ismerhetjük mint Ernst Stavro Blofeld, de itt, Mocata szerepében valósággal brillírozik. Hipnotikus orgánuma, pillantásai szinte erre a szerepre teremtették, és boldogok lehetünk, hogy a vezetőség őt, és nem Gert Fröbét („Goldfinger”, ha már a James Bondokat említettem) választotta, holott utóbbi állt a kívánságlista első helyén. 

Érdekesség még, hogy Amerikában a forgalmazónak nem tetszett a cím; úgy gondolták, a „rides out” miatt az emberek majd azt fogják hinni, hogy tehéncsordát legeltető cowboyokról szóló filmre vettek jegyet, ezért rövid úton „The Devil’s Bride”-ra változtatták azt. Rides out, vagy Bride, édesmindegy: a filmnek akár „Szektagyűlés ebéd után” is lehetne a címe, akkor is remekül muzsikálna, így, Fisher vezényletére, és Richard Matheson szkriptjéből összerakva.

Végeredmény: a nagybetűs Hammer-horrorfilm

A film: 10 pont