La setta/The Sect (1991)

La setta/The Sect (1991)

Egy kis hippi közösség a pusztában, a hetvenes években: a fiatalok gyermekeikkel együtt élvezik a függetlenséget, Rolling Stones-t hallgatnak. Ekkor egy idegen férfi tűnik fel, akit a közösség szívesen lát egy éjszakára. Kis idő múlva a fiatalok halottak, az idegen, és időközben előkerült társai rendeznek vérengzést közöttük. Ugrás az időben, több mint húsz év múlva Frankfurtban egy zsebes benyúl egy jólöltözött férfi kabátzsebébe a metrón, de nem pénz, vagy a zsebből félig kikandikáló aranylánc kerül elő, hanem… egy emberi szív. A zsebes köddé válik, a férfi megzavarodik, majd az őt bekerítő rendőrök szorításában kiloccsantja az agyát. Újabb ugrás, de ezúttal csak térben: egy öregembert véletlenül elüt autójával egy fiatal tanárnő, Miriam. Az idős férfi nem szenved súlyos sérüléseket, de Miriam hazaviszi magához, és ezzel különös események egész sorát indítja el. Az öregember láthatólag jól kiismeri magát a házban, a pincében felnyit egy csatornafedelet, majd meghal, de holtteste később eltűnik. Miriamnak ezután gyakran lázálmai vannak, egyik barátnőjét halálra szurkálják, a házában pedig mintha nem lenne egyedül. És hogy mi köze a három helyszínen történt eseményeknek egymáshoz? Az összekötő kapocs nem más, mint a SZEKTA.

Elérkeztünk kedvenc Michele Soavi-filmemhez, a „La setta” című hipnotikus képözönhöz. Soavi azon törekvése, hogy extrém beállításokat, kameramozdulatokat ötvözzön egy elbeszélt történettel, itt teljes sikert arat. Miközben nézzük a filmet, megállapíthatjuk, hogy nagyon nagy mennyiségű ötlet áramlott ki Soavi (és Dario Argento), és stábja agytekervényeiből. Jobbnál jobb jelenetek, klausztrofóbikus helyszínek, helyenként pedig tényleg gyomorforgató részletek követik egymást. Kapunk egy különös, és rémületes tartalmú csatornát a főhősnő házikójának pincéjében, egy végzetesen arcra tapadó kendőt, egy hosszúkás fekete ízeltlábút, amely az ember orrába mászik, de enyhén idegborzoló az az arcbőrletépés is, amit a bőr alá szúrt karikás végű kampókkal, egy rántással végeznek. A cselekmény sokszor logikamentes, de Soavi mindezzel nem törődik (mi se tegyük), hanem tovább bombázza az emberi érzékeket a ki tudja, milyen úton-módon kiötlött rendezői húzásaival. A film a nagy fináléra már annyira szürreális és ijesztő, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Az utolsó pillanatig áradnak a meglepetések, elkoptatott horrorklisét egyet sem találunk, egyedül talán a „Rosemary gyermeke” köszönhet vissza a befejezés során. Dario Argento keze nyoma is rajta van a filmen, a pokol kapuja-motívum, de technikai részről mondjuk a csövek mellett rohanó kamera is őt idézi.

Míg például a hasonló stílusú, és jóval ismertebb „The Church”-ben minden színvonalassága mellett némileg zavart a sok gyenge színészi teljesítmény, ettől a „La setta” esetében nem kell félnünk. Miriamot Kelly Curtis, a nagy Jamie Lee testvérkéje (nővére) játssza, több mint jól. Herbert Lom meglepő húzás a casting részéről, de remekül beválik. Mégis, a lényeg e film esetében az iszonyatos hangulat. A néző nem tehet mást, mint megadja magát a horrorisztikus, szürreális képorgiának, melyet Pino Donaggio földöntúli dallamai festenek alá. Mindenképpen látni kell ezt a remekművet, valószínűleg azok is értékelni fogják, akik egyébként távol tartják magukat a szürrealista jellegű horrorfilmektől, és inkább sztoricentrikusak.

A dvd a Cecchi Gori olasz kiadása olasz-angol hanggal (utóbbi az eredeti hangsáv), olasz felirattal, képgalériával, előzetessel, filmográfiákkal. Szégyen, hogy Amerikában (vagy máshol) még nem adták ki, holott egy tisztességes hangminőségű, angol feliratos változat azonnali vétel lenne - és nemcsak az Argento-Soavi vonulat rajongóinak.

Végeredmény: Soavi talán legjobb filmje - ez már Argento szintje

A film: 10 pont

A dvd: 7 pont

And Now the Screaming Starts! (1973)

And Now the Screaming Starts! (1973)

A 18. század vége felé járunk, az ifjú Catherine összeházasodik szerelmével, Charles Fengriffennel, majd követi is annak pompázatos birtokára. Az emeleti szobában a nászéjszakára is sor kerülne, ha nem adódna egy kis gond: az ajtó beragad, az újdonsült férj odakint reked, Catherine meg egy szörnyűséges arcot vél felfedezni az ablakon kívül. De van ennél rosszabb is, valaki, vagy valami megerőszakolja a feleséget. Vajon mi történhetett ezen az éjszakán? És miért tűnik úgy, mintha a Charles egyik ősét ábrázoló festmény életre kelne? Lehetséges, hogy egy ősi, a családot illető átok válik valóra?

A megbízható horrorrendező, Roy Ward Baker (aki többnyire a Hammer szekerét tolta) egy szép napon összejött az Amicus stúdióval, és a nagy találkozás eredménye tárgyalt filmünk lett. Első látásra elmondható, hogy az Amicus jóval durvábbra vette a hangvételt, mintha mondjuk a Hammer irányítása alatt forgatták volna le a történetet. Nyilván az is a keménykedést segítette, hogy lassan a hetvenes évek közepe felé jártunk ekkor, vagyis a brutálisabb dolgok egyre nagyobb teret nyertek a mozivásznakon. Ennek megfelelően a nemrég, 2010 októberében, 93 évesen elhunyt Baker is belecsap a húrok közé: már filmje legelején egy csuklóból levágott kéz rohangászik a padlón, hogy aztán egy igen durva megerőszakolási jelenet, és egy grafikus végtagamputáció végleg R-es kategóriába lökje a dolgokat. Eközben a sztori is érdekesen bonyolódik, Baker pedig a rendelkezésére álló nagy neveit mindig jókor dobja be. Mikor éppen alaposan leülne a film, megjelenik Peter Cushing (mint doktor), és vele új impulzusokat és lendületet nyer a produkció. Herbert Lom egy flashback során kerül elő, és Baker őt is jól használja, Lom ugyanis tényleg kiköpött nagyhatalmú, gonosz nemesúr (lásd még „Mark of the Devil”).

És bár főszereplőink könnyedén alulmaradnak Cushing elegáns zsenialitásával szemben (Ian Ogilvy-nek - mint Charles Fengriffen - például nagyon egysíkú a szerepe, többnyire csak hitetlenkednie kell, viszont az egyik legjobb jelenet, egy koporsó feltörése az ő nevéhez fűződik), azért aránylag ők is jól muzsikálnak. Baker jól használja a helyszíneit is (azt a keveset), és a fenyegetően néző festmények jeleneténél még önmagát is felülmúlja. A történet nem túl bonyolult, ellenben jól felépített; egy minimális „Lady Chatterley szeretője”-feeling is jár vele, valamint némileg több „Rosemary gyermeke”. Utóbbira utal a film német címe (Embryo des Bösen), amely talán még az eredetinél is hatásosabb.

Összefoglalván, kellemes időtöltés ez a nem túl hosszú Amicus-produkció. Időnként nem várt módon brutális, csavarokban nem bővelkedik, de gyakran elég ijesztő, Cushing pedig külön klasszist biztosít jelenlétével. 

Végeredmény: Élvezetes Amicus-horror

A film: 8,5 pont