Inseminoid aka. Horror Planet (1981)

Inseminoid aka. Horror Planet (1981)

Egy csapatnyi űrhajós valami különös anyagot fedez fel egy idegen bolygón. Nem sokkal később - sejthető módon - elkezdenek hullani a csoport tagjai, ráadásul nem is akármilyen módon: egyik társuk bekattan, és öldökölni kezd. A nőnek korábban rémálmai is voltak, melyekben egy idegen lény megerőszakolta, és teherbe ejtette; lehetséges, hogy egy idegen, és gyilkos életforma új egyedét, vagy egyedeit kell világra hoznia?

Alien 1979-ből. Idegen lény betelepszik valahogyan az emberi testbe, egy csapat jobb sorsra született illető klausztrofóbikus helyszíneken próbál életben maradni az űrből jött veszély ellenében… régi nóta, de a nyolcvanas években szinte tucatjával ontották a kópiákat, harmad-, negyedosztályú másolatokat Ridley Scott alapművéhez, így Norman J. Warrennek is beugrott, hogy miért ne csinálhatna ő maga is egyet. Az eredmény: teljes csőd. Az „Inseminoid” olcsó, blőd, repetitív, nevetséges - igazi trash, csak sajnos ez még komolyan is veszi magát. A szépreményű stábból (néhány szépfiú, és néhány vonzó hölgyemény) csupán hárman maradhatnak meg emlékezetünkben, Stephanie Beacham azért, mert jelenlétével Pete Walker-filmeket juttathat eszünkbe, Victoria Tennant azért, mert egészen sokra vitte később (itt pillanatok alatt kiszorítják belőle a szuszt), az egyik főszereplőt, a meghibbant Sandy-t játszó Judy Geeson meg azért, mert folyamatosan ordít. A film utolsó 20-25 percében Sandy/Geeson megjelenik, és azonnal sivalkodni kezd. Van úgy, hogy vagy másfél percig ordítozik premier plánban, és ez bizony eléggé unalmas. A „kedvenc” jelenetem ritka béna: az egyik űrhajós fazon elhagyja a biztonságosnak tűnő, irányításra szolgáló központot azzal a céllal, hogy megölje az óbégató Sandy-t. Összeszed egy csomó robbanóanyagot, de egy rövidke intermezzo után szánalomra méltó módon mindezt el is dobálja, és felhúzza a nyúlcipőt. A szanaszét heverő cuccot meg vajon ki szedi össze? Így van, „she”. És az üvöltöző néni rögtön levegőbe is repíti a váratlanul „gondjaira bízott” munícióval a központot…

De gyenge itt minden: a színészek láthatólag szenvednek (Geeson legalább hangot is adhatott ennek folyamatos bömbölésével), a megvalósítás filléres (jellemző, hogy Warren eredetileg zenekari score-t szeretett volna, de amint meglátta az emiatt felmerülő költségeket, ehelyett gyorsan beállított valakit egy szintetizátor mögé, mondván pötyögjön rajta, az is jó lesz aláfestésnek), az eredetiség meg valahol a nullás szint körül tartózkodik.

Végeredmény: Egy a sok "Alien"-kópia közül

A film: 2 pont

Mint trash: 8 pont

And Now the Screaming Starts! (1973)

And Now the Screaming Starts! (1973)

A 18. század vége felé járunk, az ifjú Catherine összeházasodik szerelmével, Charles Fengriffennel, majd követi is annak pompázatos birtokára. Az emeleti szobában a nászéjszakára is sor kerülne, ha nem adódna egy kis gond: az ajtó beragad, az újdonsült férj odakint reked, Catherine meg egy szörnyűséges arcot vél felfedezni az ablakon kívül. De van ennél rosszabb is, valaki, vagy valami megerőszakolja a feleséget. Vajon mi történhetett ezen az éjszakán? És miért tűnik úgy, mintha a Charles egyik ősét ábrázoló festmény életre kelne? Lehetséges, hogy egy ősi, a családot illető átok válik valóra?

A megbízható horrorrendező, Roy Ward Baker (aki többnyire a Hammer szekerét tolta) egy szép napon összejött az Amicus stúdióval, és a nagy találkozás eredménye tárgyalt filmünk lett. Első látásra elmondható, hogy az Amicus jóval durvábbra vette a hangvételt, mintha mondjuk a Hammer irányítása alatt forgatták volna le a történetet. Nyilván az is a keménykedést segítette, hogy lassan a hetvenes évek közepe felé jártunk ekkor, vagyis a brutálisabb dolgok egyre nagyobb teret nyertek a mozivásznakon. Ennek megfelelően a nemrég, 2010 októberében, 93 évesen elhunyt Baker is belecsap a húrok közé: már filmje legelején egy csuklóból levágott kéz rohangászik a padlón, hogy aztán egy igen durva megerőszakolási jelenet, és egy grafikus végtagamputáció végleg R-es kategóriába lökje a dolgokat. Eközben a sztori is érdekesen bonyolódik, Baker pedig a rendelkezésére álló nagy neveit mindig jókor dobja be. Mikor éppen alaposan leülne a film, megjelenik Peter Cushing (mint doktor), és vele új impulzusokat és lendületet nyer a produkció. Herbert Lom egy flashback során kerül elő, és Baker őt is jól használja, Lom ugyanis tényleg kiköpött nagyhatalmú, gonosz nemesúr (lásd még „Mark of the Devil”).

És bár főszereplőink könnyedén alulmaradnak Cushing elegáns zsenialitásával szemben (Ian Ogilvy-nek - mint Charles Fengriffen - például nagyon egysíkú a szerepe, többnyire csak hitetlenkednie kell, viszont az egyik legjobb jelenet, egy koporsó feltörése az ő nevéhez fűződik), azért aránylag ők is jól muzsikálnak. Baker jól használja a helyszíneit is (azt a keveset), és a fenyegetően néző festmények jeleneténél még önmagát is felülmúlja. A történet nem túl bonyolult, ellenben jól felépített; egy minimális „Lady Chatterley szeretője”-feeling is jár vele, valamint némileg több „Rosemary gyermeke”. Utóbbira utal a film német címe (Embryo des Bösen), amely talán még az eredetinél is hatásosabb.

Összefoglalván, kellemes időtöltés ez a nem túl hosszú Amicus-produkció. Időnként nem várt módon brutális, csavarokban nem bővelkedik, de gyakran elég ijesztő, Cushing pedig külön klasszist biztosít jelenlétével. 

Végeredmény: Élvezetes Amicus-horror

A film: 8,5 pont