Az őrület torkában/In the Mouth of Madness (1995)

Az őrület torkában/In the Mouth of Madness (1995)

Sutter Cane, a híres-nevezetes horroríró nyomtalanul eltűnik. Kiadója nyugtalankodik, hiszen Cane könyvei óriási sikert aratnak, ráadásul a népesség a könyvesboltokban időnként aprítani kezdi a környezetét, hogy egy-egy példányhoz jusson. Ekkor kerül képbe hősünk, egy Trent nevű biztosítási szakértő, aki nemsokára a kiadó megbízásából útra kel, hogy megtalálja Cane-t. Trent rá is bukkan Cane-re, de a találkozás számára cseppet sem örömteli, ugyanis egy igazi rémálom kellős közepén találja magát… és egy olyan városban, amelyet egy térkép sem jelöl.

A rendező John Carpenter, a színészgárda pedig Sam Neill, Jürgen Prochnow, Charlton Heston, Julie Carmen, John Glover, David Warner és hogy kitörő, őrjöngő örömet okozzak sok ezer női olvasómnak, egy jelenetben a még ifista Hayden Christensen is bebiciklizik a képbe.

Hogy rövid legyek, a film első fele fenomenális. Peregnek az események, ijesztő, remek az atmoszféra, Neill imádnivalóan szarkasztikus - Carpenter látnivalóan elemében van. Ami nekem személy szerint nem tetszett annyira, az a folytatás: a városkában történtek eléggé katyvasz jellegűek, a nyálkás szörnyesdit, és hogy veszélyben az emberiség én eléggé blődnek éreztem, legalábbis ilyen zseniális bevezetés után én többet vártam. Carpenter ekkor már mélyebben belenyúl az effektes dobozba, de ez igazán nem tesz hozzá pluszt a filmhez (magánvéleményem szerint Neill és Carmen autózásakor szimplán a fénnyel és a sötétséggel való játék is hatásosabb, mint a szörnyezés, ráadásul Carpenter időnként már a „The Thing”-et kopizza a nyúlványaival).

Hogy „Az őrület torkában” mégis felüdülés a kilencvenes években már futószalagon kitermelt horrorhulladék közepette, az főleg Sam Neill-nek köszönhető. Neill teljes színészi eszköztárát felvonultatja, gúnyosan mosolyog, ironikusan kommentálja az eseményeket és őrültként is a topon van. A befejezés is kellően pesszimista, és bár szerintem nem üt akkorát, mint amennyire a Rendező Úr szerette volna, mégis sokat segít abban, hogy a film emlékezetes maradjon.

A dvd a Budapest Film apró New Line Cinema-szeletkéjének részeként látott napvilágot. Mikor e sorok íródtak, néhány helyen éppen 399-ért volt kiöntve a földre…

Végeredmény: Bár nem egy "The Thing", de színvonalas Carpenter-horror

A film: 8,5 pont

A dvd: 9 pont

Az erőd/The Keep (1983)

Az erőd/The Keep (1983)

Egy román falucska a hegyek között a második világháborúban: német katonákból álló konvoj érkezik a helység elfoglalására. Bár elvileg szövetségesek, a németek nem bánnak kesztyűs kézzel a lakossággal. A konvoj vezetője (Jürgen Prochnow) egy kriptaszerű erődítménybe szállásolja el embereit, bár a hely gondnoka, egy idős úriember figyelmezteti őket, hogy méretes hibát követnek el ezzel a lépéssel. És lőn: a németek elkezdenek fogyatkozni, akit éjszakai őrségbe raknak, abból valami felismerhetetlen massza marad. Nemsokára újabb figurák lépnek be történetünkbe: egy szadista náci (Gabriel Byrne), egy idős orvos egy koncentrációs táborból (Ian McKellen), az öreg lánya (Alberta Watson) és végül egy titokzatos idegen (Scott Glenn). A fő kérdés azonban továbbra is: vajon mi rejtőzik az erőd mélyén?

Bizony, ez az a Michael Mann. A „Szemtől szemben”, „A bennfentes”, „Az utolsó mohikán”, „Az erőszak utcái” rendezője, aki manapság Tom Cruise, Jamie Foxx, Al Pacino, Robert De Niro, Russell Crowe instruálója a kamera mögött, 1983-ban rendezte ezt a nácihorrort.

„Az erőd” számomra a nagy ellentétek filmje. Eltelik körülbelül húsz perc a filmből, csak ámulok-bámulok, és azon gondolkodom, hogy ez a rendező nem tud hibázni. Remek atmoszféra, Jürgen „Das Boot” Prochnow jelenléte és az a jelenet, melynek során az őrségben lévő német ezüstkapirgálás közepette elhalálozik: mindez zseniális. Aztán a film lecsendesedik, új szereplők jönnek, és a varázs sajnos már nem tér vissza. A stábra egy rossz szavam nem lehet, a forgatókönyvre viszont annál inkább. Nagyon nagy kár, hogy az egész végül arra megy ki, hogy egy piros szemű izé és egyik „jófiú” karakterünk toszogatja egymást, miközben az az izé folyékonyan beszél angolul. Lehet, hogy mivel sokáig volt bezárva a kriptába, unalmában elővett egy nyelvkönyvet, és bemagolta? Még ha nem is törődnénk ezzel a zavaró tényezővel, akkor is elég illúzióromboló. Scott Glenn figurája számomra teljesen feleslegesnek tűnt, szerepét bárki átvehette volna, akár a falu oldalára állt Prochnow is (ehelyett inkább elvesztegetik a film második felére, egyszerűen nem tudnak már mit kezdeni vele).

Nagy kár, hogy Mann nem bízott a megfoghatatlan, láthatatlan rettenetben (abban, ami olyan remekül indítja a produkciót), és létrehozott egy nagyon is megfogható szörnyet, amiből a mai tinihorrorokban annyit létrehoznak egy laptopon a kávészünetben. Nagyon nagy kár, mivel a sztori eredeti lenne, a színészgárda elsőrangú és az a jelenet, amelyben az egyik őrtől távolodik a kamera az iszonyatos mélységbe az erőd belsejében, egyszerűen lélegzetelállító. Csak sajnos a forgatókönyv vékonyodik egyre, annyira, hogy a finálé során már szinte nem is látszik.

Végeredmény: Egy zseniális rendező kevésbé sikerült filmje

A film: 5 pont