Maniac (1980)

Maniac (1980)

Frank Zito (Joe Spinell) elvesztette az anyját, és ezt a traumát nem igazán tudja feldolgozni. Hogy könnyebben sikerüljön megemészteni a történteket, a férfi nőket kezd el gyilkolni. Módszerei egyszerűek, de annál véresebbek: áldozatait a (többnyire) sötét utcán becserkészi, majd leszúrja és végül még meg is skalpolja őket. Így kerül sorra többek között egy prostituált, egy kórházi nővér, de veszélyben van egy divatfotós nőismerős élete is…

A vidám nevű William Lustig rendezte „Maniac” meglehetősen beteg film, igen erős atmoszférával. Helyenként Abel Ferrara juthat róla eszünkbe, különösen a „The Driller Killer”, bár Lustig filmje mellőzi annak üresjáratait, és pusztán a véres sokkolásra koncentrál. Az események gyorsan, bár kissé monoton módon peregnek: Zito szenved, majd gyilkol, majd újra odahaza gyötrődik egy sort kedvenc próbababái között. Azután megint leszúr valakit, és így tovább. A csúcspont kivételesen nem egy késsel végrehajtott gyilkosság, hanem egy mordállyal történő - Zito úgy durrantja szét egy autóban enyelgő párocska férfitagjának kobakját, hogy abból csak diribdarabkák maradnak. A többi véres effekt is professzionális, mindezekért pedig Tom Savini volt a felelős (ráadásul az autóban fejét vesztő illetőt is neki kellett eljátszania). A film mélypontja (mert sajna ilyen is van) a nővérke ledöfése. A halálra rémült hölgy annyira butuskán próbál menekülni, hogy az már fáj: lemegy a metróba, ami kihalt (bár néhány felvételen járókelők is látszanak, ejnye-bejnye), majd a mosdóba szökik. Tapsvihar, sikerült megtalálni a tökéletes zsákutcát. Amikor meg már úgy tűnik, hogy a sorozatgyilkos nem vette észre, a néma csöndben elkezdi folyatni a vizet a csapból. Ehhez jön még a nővérkét játszó „színésznő” nem túl erős alakítása, hogy finoman fogalmazzak (Lustig és a főszereplő-producer Spinell költségkímélés céljából csupa pornószínésznőt szerződtetett az áldozatok „eljátszására”), és így a nem éppen rövid üldözési jelenet csődöt is mond.

Mindezt leszámítva azonban tisztességesen összeütött slasher a „Maniac”, és még a szürreális befejezés, valamint a földből előtörő holttest rémképe is a helyén van. Aki egy brutális, véres, néha amatőr, ám pergő urbánus slasherre vágyik, annak bőven ajánlható darab; aki azonban némi történetet és fordulatokat szeretne látni, annak már kevésbé.

Végeredmény: Erős kultusszal rendelkező slasher egy-két melléfogással és remek effektusokkal

A film: 7,5 pont

Uncle Sam (1996)

Böjtös Gábor kritikáiból:

Uncle Sam (1996)

Sam Harper őrnagy Kuvaitban hal meg baráti tűz következtében, ám még utolsó szusszanásai közepette gyorsan elintézi a holtestét felfedező két amerikai katonát, akik szimpla vállrándítással vélekednek a szörnyű tragédiáról. Miután Sam hulláját hazaszállítják, még a síron túl is megdöbbenve tapasztalja, mi folyik egykor még hazaszerető otthonában, ezért július negyedikén egy kukkoló tiniről (akit előtte jól elintéz) magára kapja Uncle Sam jelmezét, és harcba indul a hazudós politikusok, az adócsalók, a sírgyalázók, és a hazaellenes csőcselék ellen. Vérontását csak unokaöccse, illetve a veterán Jed (Isaac Hayes – South Park, Menekülés New York-ból) tudja megállítani…

A nem éppen moziba szánt Uncle Sam a lehetőségekhez képest igen jól teljesít, ami nem a véletlen műve (ahogy az sem, hogy erősen hasonló pár dologban a kultikus Maniac Cop-hoz), hiszen a rendező William Lustig, és az író Larry Cohen mögött már áll néhány takarosabb cím – köztük a már említett Maniac Cop-sorozat, vagy a Maniac, ami nem olyan jó, de legalább véres. A gyilkosságok többnyire pofásak, Uncle Sam karaktere szerethető (szerintem akár még vissza is térhetett volna a későbbiek során), ráadásul a zombi-Sam is jól néz ki. A rendezés rendben van, a fényképezés időnként meglepően hangulatos (például az éjszakai parkban, ahol a gólyalábakon közlekedő betyár pórul jár), és a színészekkel sincs baj – a befejezést látva pedig még a Fulci-dedikálás sem kellett volna, annyira egyértelmű volt az egy évvel korábban elhalálozott mester előtti tisztelgés. Az Uncle Sam ugyan tele van a jól ismert panelekkel, mégis megfelelően működik, és nincs tele idióta, csak a farkuk és puncijuk után menő fiatalokkal – egyfajta keményebb Ezüst pisztolygolyókról van szó, ami mindenképpen pozitív, legalábbis számomra.

A dvd átlag Blue Underground-os minőség: a kép szép (kilencvenes évekbeli filmnél ez elvárható), az angol hang jól szól (felirat sajna nincs), az extrák közt pedig kommentárra, trailerre, illetve képgalériára lelhetünk. Átlagnál kicsit jobb darab (főleg a szép borítót tekintve), de azért nem ver oda.

A film: 8 pont

A dvd: 7.5 pont

(A kritikáért köszönet illeti Böjtös Gábort)