Luther the Geek (1990)

Luther the Geek (1990)

Egy enyhén antiszociális (bővebben: vérszomjas gyilkos) személy sorsáról dönt a bíróság. A bizottság végül megszavazza, hogy a férfit engedjék vissza a társadalom hívogató karjaiba. Öreg hiba: amint a gyilkos lélek szabadlábra kerül, öldökölni kezd. Nem is akárhogyan, nekiesik áldozatai nyakának, és addig harapdálja őket, amíg mozognak. A gyilkolási módszer okai a múltban keresendők - gyilkosunk gyerekkorában szemtanúja volt annak, ahogy egy magát tyúknak képzelő férfi jelentős kárt tesz egy tyúkban (konkrétan: leharapja a fejét), és kíváncsi gyerkőcünknek akarata ellenére is jutott a vérből. És hogy a történelem ismétli önmagát, arra jó példa, hogy a már felnőtt hősünk az emberek mellett a tyúkokat is tizedeli…

Hihetetlenül lebilincselő, sokat ígérő történet, nemde? Vagy komplett hülyeség, egy más perspektívából nézve. Az érdekes dolog azonban az, hogy ez a minimális költségvetésű Troma-produkció egészen működőképesnek bizonyul. A folyamatos és idétlen kotkodácsolást leszámítva (gyilkosunk csak kotkodál beszéd helyett, de így legalább nem kellett neki dialógusokat írni) egy korrekt slasher-féleséggel van dolgunk, amely javarészt egy helyszínen játszódik. Tyúkölőnk egy családi házba kerül a zsaruk elől menekülve, ahol az anyukát az ágyhoz kötözi, majd az időközben hazatérő tinilányt és fiúját kezdi terrorizálni. Később belép a sztoriba egy fakabát is, aki az utolsó húsz percben vad kergetőzésbe kezd a bűnözővel a csűrben.

A véres effektek nem rosszak (pumpált vér a nyakból, de van még dobogó szív is egy feltépett mellkas közepén), és még az amatőrizmusnak is van bája. Jót lehet nevetni például, amikor a tini és fiúja hazaérkeznek, és a betört ajtóüveg láttán kábé nulla gyanút fognak. A lánykának az sem tűnik fel túlzottan, hogy az egyik szoba belülről be van csukva, és senki sem felel. Mi ilyenkor a teendő? Egyszerű, vállat kell vonni, és ki kell menni zuhanyozni egyet.

A befejezésnél Carlton J. Albright rendező egy kis pszichológiai mélységet próbál alkalmazni (ennek fő eszköze a kotkodálás) több-kevesebb sikerrel. A „Luther the Geek” azért nevezhető „oké” horrorfilmnek, mert a kulcsszereplőt, a baromfik hangsávján üzemelő sorozatgyilkost Edward Terry igen jól, nagy beleéléssel adja. Szegény anyukát megszemélyesítő Joan Roth sokáig passzív az ágyhoz kötözve, de a végére főszereplővé lép elő. A szerelmes leányzót Stacy Haiduk játssza, kinek e filmje valószínűleg rekordkölcsönzést ért el a tékákban néhány évvel később, amikor a nép meglátta a szépszemű színésznőt a Seaquest című sorozatban (bár valószínűsítem, hogy a szerelembe esett férfiközönség rögtön a zuhanyjelenetre tekerte a szalagot a kazettán, átugorva a sok „felesleget”). A maradék két férfi szereplő közül a zsernyák egészen tűrhető, bár néha elég sokat bénázik, a motoros lovagnak viszont sok dolga nincs, többnyire a motorja után rohangászik (még egy aktust is félbehagy a motorja kedvéért, mivel azt a tyúkok réme meglovasítja).

Összességében egész szórakoztató darab a „Luther the Geek”, ráadásul még aránylag az ismertebbek közé tartozik a Troma-filmek közül, köszönhetően valószínűleg Haiduk kisasszony textilmentes jeleneteinek, melyekből a kiadó „deleted scenes” formájában még egy adagot a dvd-re is rápakolt. Aki egy véres, belsőségekkel is jelentkező, kevés helyszínen játszódó, elmebeteg sorozatgyilkossal operáló slasherszerűséggel akar próbálkozni, annak tulajdonképpen ajánlható ez a film. Ám csak remélni tudom, hogy a Kedves Néző nem kezd el maga is kotkodácsolni a megtekintés után…

Végeredmény: Amatőrizmus, melynek megvan a maga bája

A film: 6,5 pont