From Beyond the Grave (1974)

                                                  Böjtös Gábor kritikáiból:

                                              From Beyond the Grave (1974)

Peter Cushing antik tárgyakkal foglalkozó boltjában mindenki megtalálja a számításait, és olyan relikviákra lelhet, amilyenekről egész életében álmodozott. Így jár a négy, egymást nem ismerő férfi is, akik mind-mind külön térnek be a kis üzletbe, hogy onnan távozva sajátos kis élményeket éljenek át. Az élmény kötelező, ez az üzlet mottója, ám a végkifejlet kérdéses, de azt nem árt tudni, hogy a tisztességtelen vásárlók meglehetősen tragikus végkifejletet tapasztalhatnak meg. Így jár Edward Charlton (David Warner – Ómen) is, aki átveri Cushing-ot az antik tükörért, amelynek lakója folyton vérre éhesen várja a szabadulás óráját; így jár Christopher Lowe (Ian Bannen – Gorky Park), aki képes meglopni szegény öreget egy kitüntetésért, ami később nem csak feleségére hoz szerencsétlenséget, hanem rá is; így jár az árakat meghamisító Reggie Warren (Ian Carmichael), akinek vállára egy gyilkos elementál költözik, ami veszélyezteti szereplőnk és felesége életét; illetve vélhetőleg így jár az ódon ajtót vásárló William Seaton (Ian Ogilvy – And Now the Screaming Starts!) is, aki ezzel utat nyit egy ősi szobára, és az abban élő gonoszra… a kérdés az, hogy utóbbi úriember vajon lopott a kasszában elérhetővé vált pénzből?               

A From Beyond the Grave egy remek antológia, amely szokás szerint az Amicus műhelyéből került ki, és műfajának egyik legjobbja. A remek színészek (Cushing, Donald Pleasence és lánya, a három Ian, vagy éppen Lesley-Anne Down), a hangsúlyos zene, és a profi rendezés/fényképezés (utóbbi időnként nagyon hatásos és újító) alapból megérdemelné a jó pontszámot, ám az végül a hangulat miatt érdemli meg a maximálist, hiszen míg az elementálos, illetve a kitüntetéses sztori csak érdekes, addig a tükrös képes erőteljesen borzongatni (az az iszonyatos alak a tükörben), az ajtós pedig egyértelműen a frászt hozza a nézőre. Nagyon hatásos, nagyon ütős darab – maga az ajtó megjelenése már borzongató, és akkor még sehol sem járunk a történetben. Kevin Connor (Motel Hell, The House Where Evil Dwells, The Land That Time Forgot) első rendezése emiatt megérdemli a maximális tiszteletet és elismerést, hiszen filmje egyenértékű darab Freddie Francis két kiemelkedő antológiájával (Gyötrelmek kertje, Dr. Terror’s House of Horrors), ami azért nem kis teljesítmény. Az angolszász horrorfilmek egy igen szép darabjáról van szó, tessék hát megnézni, ha még nem látta valaki.

                 

A dvd a Twisted Terror dobozban elérhető, amit nagyon ajánlok minden horrorrajongónak – a kiadás így a szokásos formula: ízléses borító, szép kép, angol hang és felirat, plusz egy trailer. Kötelező.

A film: 10 pont

A dvd: 8 pont (dobozként 10)

(A kritikáért köszönet illeti Böjtös Gábort)

The Driller Killer (1979)

The Driller Killer (1979)

Reno, a festő egy elég lepattant lakásban lakik két nőismerősével. A festő éppen egy nagy feladaton dolgozik, a megrendelője már türelmetlenül várja a nagy mű elkészültét. A művésznek azonban kezd elege lenni mindenből. Pénze nincs (még a lakbérre sem), a szomszédba meg beköltözik egy rockegyüttes, amely ideje nagy részében próbál. A Reno számára csak ostoba, zavaró ricsajozás végül odáig vezet, hogy egyszer csak végleg elszakad a cérna. A férfi az indulatát a környékbéli hajléktalanokon, az utca emberein vezeti le, méghozzá drasztikus módon: egy fúrógépet mélyeszt áldozataiba…

Egy újabb „Video-Nasty”, avagy híres-hírhedt horrorfilm a hetvenes évekből. A már a plakátja révén is betiltott film a kultikus független amerikai rendező, Abel Ferrara műve. Tulajdonképpen aki látott már darabokat (akár egyet is) a rendező életművéből, az könnyen felismerheti, hogy a „The Driller Killer” tipikus Ferrara-film. A mester talán legismertebbje, a „Mocskos zsaru” (Bad Lieutenant, 1992) vallásos szimbolikája, és az amerikai nagyváros utcáinak társadalomrajza (egyszerűbben: a város összes fellelhető mocska) már ekkor, 1979-ben központi szerepet játszott a rendezőnél. A „főhős” - maga Ferrara játssza - szintén olyasvalaki, akivel azonosulni talán lehetetlen, viszont érdemes megfigyelni a süllyedését egyre mélyebbre - főleg morálisan. A filmben az áldozatok szerencsétlen alakok, akik a mocskos utcán élnek, innen már csak egy lépés a Taxisofőr „Meg kellene már tisztítani ezeket a szennyes utcákat”-üzenete. Ferrara a vallásnak is hagy teret, bár messze nem annyit, mint Harvey Keitel esetében 13 év múlva. A legfeltűnőbb e szempontból talán a begurult festő egyik gyilkossága, melynek során áldozatát mintegy krisztusi pózban éri utol a szomorú vég; de az sem véletlen, hogy a film egy templomban kezdődik.

És most a minőségről. Nem tartom rossz filmnek a Drillert, de időnként erősen kiütközik az amatőrsége, bár ez a rendezői debütálásra fogható. A középső rész túl hosszú, a rockbanda vernyákolásából kevesebb is bőven elég lett volna, az alakítások pedig az átlagos kategóriájába sorolhatók, habár az is igaz, hogy a szerepek akkora nagy kihívást nem jelentenek. Viszont az utolsó 20-25 perc igen működőképes. Ekkor pörögnek fel az események (csakúgy, mint a fúró is), és a befejezés nagyon-nagyon ütősnek mondható, és Ferrara képességeit jelzi, a vérengzések után e végső jelenetben vér nélkül ér el számottevő hatást. Ha mindezt összefoglalom, leírható, hogy a Drillerben vannak gyengus percek (tízpercek), de erős pillanatok is - amolyan tipikus debütáló rendezés. A rendező igazi mesterműve a „Mocskos zsaru”, de a „The Driller Killer” egy érdekes horror-előzmény Harvey Keitel pokoljárásához.

Végeredmény: Egy hírhedt rendező hírhedt filmje - egyszer mindenképpen érdemes megnézni

A film: 7 pont

Zombieland (2009)

Zombieland (2009)

A zombik mindent, és mindenkit elpusztítottak, vagy megfertőztek Amerikában. Na jó, azért kivételek mindig vannak: ilyen Columbus (Jesse Eisenberg) és Tallahassee (Woody Harrelson) is. Columbus a túlélés magasiskoláját űzi, az élete megmentésére felállított, szigorúan betartandó szabályrendszere úgy fest, beválik. Példák: ne hősködj! Az autóban kösd be magad! Veszélyhelyzet előtt melegíts be! Ne hagyd magad meglepni a zombiktól a klotyón! Vagy valami ilyesmi. Tallahassee nem törődik holmi túlélési szabályokkal, ő egyszerűen csak kinyírja az élőhalottakat. És teszi ezt egyre nagyobb élvezettel, kreativitással, leleménnyel - ha már tönkre van vágva az élet, legalább kis örömök legyenek benne. A két magányos „mégegyelőreember” találkozik, és nagy utazás veszi kezdetét a zombik által uralt országban…

A „Zombieland” című film fergetegesen kezdődik, de félúton kipukkad, ahogy számos kortársa is. Ez az a mondat, amelyet - sajnos - úgy számítottam, hogy tapasztalataim alapján le kell majd írnom ebben a kritikában. Nos, MÉGSEM. A mondat a film megnézése után így néz ki: A „Zombieland” fergetegesen kezdődik, majd ugyanúgy folytatódik, és végül az utóbbi évek legjobb zombis horrorfilmjévé növi ki magát. Nem tévedés, a kezdés lehengerlő poéndömpingje után Ruben Fleischer rendező sikeresen tartja a színvonalat. Hőseink száma megduplázódik, a poénok továbbra is ülnek, kapunk egy nem várt cameót a gazdagnegyedből és egy őrületes, zombikkal alaposan feldúsított finálét. Ami közös a remekül muzsikáló epizódokban, az az, amiért remekül muzsikálnak: piszkosul jól vannak megírva (állítólag a nagy William Goldman is besegített ebben…). A hangsúly a vígjátékon van, és a viccek úgy működnek, ahogy mindig és mindenhol működniük kellene (a kedvencem az, ahogy Columbus szabályait unos-untalan beigazolódni látjuk). Nem összedobált, hanem látnivalóan hosszú idő alatt kiérlelt és papírra vetett poénokról van szó, amelyeket a forgatókönyv két izgalmas karakterrel párosít össze. És itt a másik telitalálata a filmnek, a két egymástól igen sokban különböző karakter. Columbus az első perctől kezdve érdekes, egyszerűen kíváncsiak vagyunk rá, hogy ez a nyeszlett egyetemista hogyan tudott, és tud életben maradni. Tallahassee-é a fizikai és verbális poénok többsége, Woody Harrelson emellett úgy lubickol a szerepben, ahogy már régen láttuk, és mint hogyha belőtte volna magát a jelenetei előtt (ide tartozik, hogy egyszer a zsaruk lekapcsolták, és hűvösre tették egy kis időre forgatás közben marihuána birtoklásáért…).

Külön szimpatikus, ahogyan Fleischer (és könyve) bánik a karakterekkel. A kezdeti vaskos vígjáték után van bátorsága kicsit visszavenni, és csendesebb jelenetekben még jobban közelebb hozni a nézőhöz a szereplőket, akik ekkor sem szürkülnek el, és akik korábbi „coolságuk” után jellembéli sokoldalúságukról is számot adnak. Így tud még nagyobbat ütni a befejezés a vidámparkban, hiszen ekkor már az összes „nemzombi” figura a szívünkhöz nőtt valamennyire, és a rájuk leselkedő veszély miatt igencsak aggódni fogunk értük.

Fleischer azért mai szokás szerint tiszteleg is egy sort az ősök előtt, különösen sikeres e törekvése például egy nagy egymásra bámulás, és a „Pár dollárral többért” zenés összepárosítása során.

Borzalmasan jó szórakozás tehát a „Zombieland”, és ezt a fejesek is így érezhették, ugyanis már mozgósítottak is egy második rész elkészítéséhez. Reméljük, a minőség nem fog romlani; az mindenképpen biztató, hogy várhatóan ismét Fleischer ülhet a rendezői székbe.

A dvd a Pro Video kiadása; a magyar szinkron nagyon jól sikerült.

Végeredmény: Végre-valahára egy remek zombifilm

A film: 10 pont 

Carlo Lizzani-doppelpack, 2. rész: Storie di vita e malavita/The Teenage Prostitution Racket/The Prostitution Racket/Strassenmädchen-Report (1975)

Carlo Lizzani-doppelpack, 2. rész

Storie di vita e malavita/The Teenage Prostitution Racket/The Prostitution Racket/Strassenmädchen-Report (1975)

Igen, így van, ez (a valamivel több, mint egy éve elhunyt) Carlo Lizzani hírhedt filmje az itáliai szervezett prostitúcióról, melynek fő jelszava a „minél többet, és minél fiatalabbat” volt. Aki már sok „Schulmädchen-Report”-ot látott Germániából, az legyinthet: „Á, ez ugyanaz a blődli, csak nem iskolás-, hanem utcalányokkal, és nem németül, hanem olaszul…”. Nos, a helyzet azért nem teljesen ez, sőt. Lizzani filmje teljesen komoly. Semmi idétlenség, semmi óvodás körítés, inkább száz százalékos realizmus. Egyetlen hasonlóság van csak, és ez az epizodikusság, mivel körülbelül 4-5 kis történetet látunk, melyek lazán kapcsolódnak egymáshoz. A közös pont az utcai maffia, mely mindent megtesz, hogy újabb és újabb (lehetőleg) kiskorút vegyen „gyámsága” alá. A film kegyetlen a társadalomkritikában, mivel bemutatja, hogy a rosszfiúk kezéből szinte nincs kiút. És kegyetlen ábrázolásmódjában is, mivel (a hetvenes évek szabados, nyers stílusában) nem sok mindent bíz a néző képzeletére. Néhány lány rendkívül fiatal, tehát szerepeltetésük a rázós jelenetekben igencsak necces, viszont így a hatás időnként maximálisnak mondható.

Megmondom őszintén, én úgy ültem le a filmet megnézni, hogy valami igénytelen izé lesz, de legalább felidézi a Schulmädchen-Reportot; ehhez képest kaptam egy kőkemény társadalmi drámát rengeteg dialógussal, pergő vágástechnikával, változatos helyszín-felhasználással és pontos társadalomrajzzal. Klisék is becsúsznak persze szép számmal, gyakran lejátssza a film a szokásos kört, miszerint „nincs munkám, nincs hol lakjak, egyedül vagyok a nagyvárosban, itt egy helyes fiú, rábízom magam, ő biztos nem strici” (persze az).

De mégis, a „… malavita” egy erőteljes film. Nyers, őszinte, kendőzetlen; a befejező jelenet pedig brutálisan megdöbbentő.

A dvd teljesen egyértelmű célt szolgál: „vegye meg mindenki, aki fiatal csajokat akar látni szex közben”. Ennek a célnak az elérése érdekében a kiadók (merthogy többen is kiadták) felkutatták az összes létező elveszettnek hitt hardcore-szexjelenetet, és belenyomták a filmbe. Élesebb szeműek rögtön kiszúrják a betoldásokat a képminőségről, mondjuk én sok értelmét nem láttam ezeknek az illesztgetéseknek (többnyire csak egy-egy nemi szerv közelről munka közben), de annak örültem, hogy az X-Rated nemcsak a hardcore-szexet, de - német felirattal - a rengeteg, körülbelül húsz percig tartó dialógust is visszatette az eredeti moziváltozatba. A borító persze ismételten csak a fentebb említett nagy célt szolgálja, vagyis orális szex, vér minden mennyiségben. Sajnálatos dolog, hogy ilyen indíttatásból adták ki a filmet, de mivel legalább kiadták, ám legyen. De a végső összegzésem ennek ellenére is úgy szól, hogy az egyvalamit sugárzó külsőségek mögött egy kegyetlenül őszinte társadalmi dráma rejtőzik.

Végeredmény: Hírhedt, brutális szociáldráma nívós rendezéssel, és Morricone-zenével

A film: 7,5 pont

A dvd: (X-Rated, csak német, néha olasz vonatkozással): 6 pont

Tenebre aka. Unsane (1982)

Tenebre aka. Unsane (1982)

Egy sikeres regényíró, Peter Neal Rómába érkezik, hogy legújabb thriller-regényét népszerűsítse. Mindeközben egy sorozatgyilkos is munkához lát: egy szépséges áruházi tolvaj, egy leszbikus pár és még sokan mások is áldozatul esnek. A gyilkos véres tettei után névtelen üzeneteket küld az írónak, legújabb sikerregényéből idézve, és további áldozatokat ígérve. Lehet, hogy Neal lesz a következő áldozat? Mi köze lehet mindehhez az író feleségének, aki mintha szintén jelen lenne Rómában? És mit tud segíteni a felügyelő, aki szintén rajong Neal könyveiért?

Őszintén szólva a „Suspiria” misztikus boszorkánytörténete, és az „Inferno” szürrealizmusa után én nem éppen egy szimplának tűnő sorozatgyilkos-sztorit vártam volna Argentótól, a Mestertől. De mindenkit megnyugtatok: ez az alapanyag Argento kezében zseniális filmmé változott át. Minden megvan, ami kedvenc rendezőnket jellemzi: a fekete kesztyűs gyilkos, aki itt rémisztően suttogva beszél; a hosszú-hosszú „fiatal nő veszélyben, aztán darabokban”-jelenet (lásd Suspiriában Jessica Harper barátnőjének esete a drótkamrával, illetve Irene Miracle halálos kimenetelű kóválygása az Infernóban); lenyűgöző kamerafahrtok (Argento védjegye), a Tenebrében például egy több, mint két percig tartó kamerautazás egy ház ablakai mentén; és természetesen, ami nem hiányozhat, a pulzáló elektronikus zene.

A film csúcspontja számomra egyértelműen a szépséges Lara Wendel éjszakai menekülése és halála. Wendel egy véreb elől menekül, szerencsétlenségére pont rossz helyre. Csak annyit fűznék hozzá, hogy én még ilyen rugókkal ellátott kutyát az életben nem láttam…

A „Tenebre” egyébként - ahogy a vélemények közül szemezget az ember - ismét jó sok rajongót, és még több ellendrukkert szerzett Argentónak. Van, aki odáig merészkedik szidalmaiban, hogy „de hát az első gyilkosságot olyasvalakinek kellett volna elkövetnie, aki akkor még nem is volt a városban”. Az illető valószínűleg nem figyelt eléggé a csavaros befejezésnél (vagy már éppen jogtalan kritikáját fogalmazta), hiszen ha figyelt volna, tudhatná, hogy akkor még…, de utána… nos, a poént a világ minden kincséért sem lövöm le.

             

A dvd amerikai kiadása az Anchor Bay jóvoltából vágatlan (a filmet egyébként „Unsane” címmel alaposan megvagdosva mutatták be az USA-ban; Európában is vágták, ahogy érték, sőt, még a Video Nasty-k szűk körébe is felvételt nyert, elsősorban a „magas sarkú cipőt lenyomom a torkodba”-jelenet miatt), és tömve van extrákkal. Nagyon érdekes az „Alternate End Credit Music” című extra, melyből megtudhatjuk, hogy Argentóék az audiokommentár során értesültek róla, hogy filmjük végén nem az ő zenéjük szól, hanem egy popszám (egy Kim Wilde-számot erőltettek bele az end title-be, ki tudja, miért). Egyetlen negatívuma van a lemeznek, és ez sok más Argento-dvd-re is igaz: nincs rajta egy centiméternyi felirat sem.

Végeredmény: A poszt-Suspiria idők egyik legjobb Argentója

A film: 10 pont

A dvd: 8,5 pont

The Story of O/Histoire d’O (1975)

The Story of O/Histoire d’O (1975)

Elérkezett az idő, hogy néhány szó essen a filmtörténelem egyik, ha nem a legerotikusabb filmjéről. Természetesen ehhez ismételten a hetvenes évekig kell visszamennünk az időben, pontosabban egészen 1975-ig, amikor a francia Just Jaeckin rendező az „Emmanuelle” egy évvel korábbi elsöprő sikerén felbuzdulva elkészítette a Pauline Réage (vagyis Dominique Aury) botránykönyvén alapuló „The Story of O”-t.

A címszerepet a gyönyörű Corinne Clery játssza; O kalandjai leginkább két férfihez (szerelme, Rene, Udo Kier, és Sir Stephen, Anthony Steel alakításában) fűződő intim és szadomazochista kapcsolatát mutatják be, miközben persze az ekkoriban népszerű leszbikus vonal sincs elhanyagolva. A kulcsa mindennek az, hogy O milyen mértékben képes alávetnie magát szerelmeinek. Ez leginkább a Sir Stephennel való szenvedélyes viszony közben kerül előtérbe, amikor a férfi folyamatosan megkorbácsoltatja, megalázza és meg is bélyegezteti.

Mindez nagyon keményen hangzik, még egy hetvenes évekbeli, a szexuális hullám kellős közepén bemutatott film esetében is, de a „The Story of O” valójában egy rendkívül erotikus, inkább érzéki, mintsem szadista film. A korbácsolás, és a többi, elvileg a megalázásra és alávetettségre épülő jelenet is ízlésesen, atmoszférikusan, a legszebb softcore-hagyományokra épülve kerül képernyőre. Mindehhez hozzájárul még Pierre Bachelet gyönyörű zenéje, amelynek főtémája már a legelső percben megszólal, és mintha egy ismeretlen, elvarázsolt kastélyba vezetne be minket; olyanba, mint amilyenbe a film elején O lép be…és amilyenbe minden, magát sok irányba nyitottnak tartó nézőnek is érdemes belépnie.

A dvd-n a film francia és angol nyelvű változata is megtalálható; sajnos a francián nincs angol (vagy akármilyen) felirat, pedig ez a vágatlan. Az angol nyelvűből hiányzik egy pár jelenet, sőt, egy ízben Corinne Clery bájait is nélkülözni vagyunk kénytelenek, de összességében ez is remeknek mondható. Rövid kommentár, trailer, fotógaléria.

Végeredmény: Klasszikus erotikus gyöngyszem - aki teheti, nézze meg

A film: 10 pont

A dvd: 9 pont

Phenomena aka. Creepers (1985)

Phenomena aka. Creepers (1985)

Jennifer (Jennifer Connelly) egy svájci lányiskolába érkezik, de a beilleszkedés nem megy valami jól: a diáktársai gúny céltáblájává teszik, amikor tudomást szereznek különleges képességéről, a rovarokkal való telepatikus kapcsolatról. Sokáig azonban nincs idő mindezen siránkozni, ugyanis a környéken egy fiatal lányokra specializálódott sorozatgyilkos szedi az áldozatait. A nagy feladat, hogy a gyilkos kilétét felderítse, Jenniferre és bogár-barátaira, valamint egy rovarológusra (Donald Pleasence) és annak intelligens csimpánzára vár…

Blőd történet, nagyon blőd. A film: 10 pont. Hogy hogyan következik utóbbi az előbbiből? Az összekötő kapocs nem más, mint Dario Argento, aki a kisiskolás sztoriból egy olyan atmoszférikus, a tőle megszokott stílustól majd’ kicsorduló horrorfilmet produkál, hogy abba még az eltántoríthatatlan Suspiria-, és Inferno-hívők is bele fognak remegni (személyes tapasztalat). Nyomkövető légy, borotvapengével hadonászó csimpánz - Argento igencsak szabadjára engedi a fantáziáját, a történet menetét meg néha már-már paródiává teszi. De amit horror címen nyújt nézőjének a Maestro, az pályafutása egyik legjobbja. Leszúrás, lefejezés, üvegen átesés, épületekben bolyongás, üregekben kúszás olyan zenei aláfestéssel (Goblin, Iron Maiden, Motörhead), hogy meg fog fagyni ereinkben a vér. És akkor még nem említettem a csúcspontot, egy rothadó csontvázakkal, férgekkel és egyéb mocskos dolgokkal teli medencét, amibe naná, hogy a szépséges főszereplőnek, Jennifer Connelly, mára már Oscar-díjas művésznőnek bele kell másznia nyakig, sőt, azon is túl.

Argentónak egyébként a „Phenomena” a szíve csücske a munkásságából, és bizony meg is lehet érteni, hiszen láthatólag elemében volt forgatás közben. Kedvenc jelenetem mellesleg nem a Mester szokásos védjegyei közül való, hanem egy szokatlanul drámai képsor, amelyben Connelly azt gyanítja, hogy megmérgezték, és pillanatok alatt eluralkodik rajta a kétségbeesés.

A stáb kamera mögött és előtt is kitűnő. Argento mellett ekkor már Michele Soavi is ott segédkezett, megszokott módon bravúros az operatőri munka (Romano Albani), a Goblin rockos, elektronikus, lüktető zenéje némi operaáriával vegyítve ismét telitalálat. A filmben ismét lehetőséget kap Daria Nicolodi (ezúttal kulcsszerepben), megjelenik Argento idősebb lánya (Fiore), a bogárológust alakító Donald Pleasence-t szerintem nincs ember a Földön, aki ne kedvelné, a zsarut pedig Patrick Bauchau (Halálvágta, Első vágyak, Entre nous) játssza. A Tanga nevű csimpánz is felnő a feladathoz, bár állítólag egyszer elkódorgott a forgatásról (úgy kellett visszacipelni), máskor meg Jennifer kolléganőjébe harapott bele figyelemfelkeltésként.

A „Phenomena” a tengerentúlon igen langyos fogadtatásban részesült. A „Creepers” címen bemutatott film 82 percesre lebutítva került az amerikai nézők szemei elé, és ebből a verzióból kivágták többek között Connelly agyvizsgálós jelenetét, egy csomó dialógust, az összes véresebb képet, de még a gyilkos kilétét is! Az Anchor Bay végül aztán helyreállította a filmet, és úgy, 110 percesen adta ki dvd-n. 

Végeredmény: Aki szereti Argentót, az ezt a filmet is szereti

A film: 10 pont