Az előadás/Performance (1970)

Az előadás/Performance (1970)

Chas egy igazi „előadó” (performer). Na nem valamilyen színpadon, hanem különböző helyszíneken, kocsmákban, lakásokban, garázsokban osztja a jótanácsokat, azaz főnöke üzeneteit, parancsait - és ha mindez nem használ, akkor jöhetnek az ökölcsapások, és az engedetlen delikvensek egyéb, leleményes úton történő megfélemlítése. Chas mestere a szakmájának, ahol megfordul, ott kő kövön nem marad (vagy fogalmazzunk másképpen: maradéktalanul érvényesülnek főnöke elképzelései). Egy napon azonban óriási hibát követ el: kiesik a főnök kegyeiből. Mivel a kegyvesztetteket már a középkorban is rövid úton elintézték, Chas sorsa is ez - lenne, ha az ellene küldött verőlegényeket (korábbi cimborákat) nem gyűrné le. Chas felveszi a nyúlcipőt, és némi fazon-átalakítás után egy szerencsés véletlen nyomán talál egy kiadó szobát, amely egy félig-meddig visszavonult rockzenész „birodalmában” van. A szökevény csak pár napig akar maradni, úticélja külföld; nem számol azonban azzal, hogy rövidesen teljesen a zenész és két lakótársnője bűvkörébe kerül.

A „Performance” valósággal sokkolta a stúdiót 1968-ban. Azért nem a közönséget (azt majd csak 1970-től), mert a Warner úgy döntött, hogy jegeli a film bemutatását. Donald Cammell és Nicolas Roeg műve valóban megelőzte a korát, és szinte elsőként mutatott be olyan drogos-zenés lázálmokat, szürreális betéteket, amelyeknek 1969-ben - Hollywood legnagyobb döbbenetére - már az „Easy Rider” című kultuszdarabban tapsolt a nép. Nosza, a Warnert sem kellett félteni, 1970-ben kijöhetett a „Performance”. És ha már kijött, látott és győzött. Szürrealitása számos jelenetben, így az utolsó „autózásban” is a mai napig kérdőjeleket vet fel, brutalitása pedig semmit sem kopott. Gengszterfilmes jellegzetességei stílusteremtőek a későbbiekre nézve (és ne feledjük, a szervezett alvilágról szóló műfaj egyik alapműve, a „Get Carter” csak 1971-ben fog jönni), de ugyanez a jelző használható az operatőri munkára és a zenére is.

A szereposztás remek: James Fox (akit Chas karaktere teljes idegösszeomlásba és nyolcéves száműzetésbe rántott) felejthetetlenül brutális, Mick Jagger lenyűgöző (magánszámai nemkülönben), Anita Pallenberg és Michele Breton pedig felülmúlhatatlanul érzékiek.

A képi megoldások meghökkentőek, a Nicolas Roeg munkásságára jellemző vágástechnika, az ijesztő közelképek és a majdnem az összes jelenetet átitató szexualitás bizarr elegyet eredményeznek. Azt hiszem, ha van kihagyhatatlan alapfilm, akkor a „Performance” ezek közé tartozik, ott is az első sorba.

A dvd pár éve jelent meg Németországban a Warner Home Video jóvoltából, vagyis ha a cég nem vonult volna ki Magyarországról (mondván a 990-es piacon a klasszikusok eladhatatlanok), 2008 őszétől már magyar felirattal a polcunkon tudhattuk volna ezt a kultikus alapművet. Így azonban marad a külföldi beszerzés, amelyek közül az amerikai dvd-n felújított kép és hang, trailer és dokuk várják az érdeklődőt. Remek kiadvány, ráadásul ha minden igaz a lemezt 1-es jelzése ellenére elfelejtették kódolni, tehát bármelyik régió lejátszhatja (legalábbis az én példányom régiófüggetlen). Érdekesség, hogy anno vhs-en az Intervideo kiadta ezt az eredetileg X-re korhatárolt alkotást, de hogy egy kicsit lehűtsem azt, akinek esetleg megvan, elárulom, hogy az a kópia (angol módra) bizony vágott volt. Éppen ezért is nagyon tudom ajánlani az amerikai dvd-t, amelyre (nagyon jó) szokásukhoz híven angol feliratot is tettek; színvonalas, vásárlás után kiáltó kiadvány. 

Végeredmény: Kultikus, szürrealista, kísérletező, látomásos, rémálomszerű - zseniális

A film: 10 pont

A dvd: 10 pont