Hívatlanok/The Strangers (2008)

Hívatlanok/The Strangers (2008)

Kristen és James egy csalódást keltő éjszakán egy vidéki házba autózik. A pár itt akarja megemészteni, hogy James hiába kérte meg szerelme kezét. Nemsokára furcsa zajok, és kopogás hallatszik kívülről; először egy női alak zörget be, mondván keres valakit, majd kicsivel később két másik idegen is csatlakozik hozzá. Ekkor azonban már nyilvánvaló a szándékuk: álarcban vannak, és terrorizálni kezdik a halálra rémült párt. A három álarcos szándéka egyre egyértelműbbé válik, meg akarják ölni Jamest és Kristent, akik csak átmenetileg tudják saját házukban elbarikádozni magukat…

Bryan Bertinóval igazán csak egy bajom van. Bryan barátunk azt hitte, hogy a Föld nevű bolygón rajta kívül még senki nem látott horrorfilmet, ezért úgy gondolta, hogy ha mélyen belenyúl a klisés vödörbe, és csak és kizárólag annak tartalmával megtölt egy szűk másfél órát, akkor azt mindenki, aki végignézte olyan eddig soha nem látott, eredeti, sziporkázóan új ötletekkel teli alkotásként fogja megőrizni emlékezetében, hogy a műfajból már nem is lesz kíváncsi másra. De sajnos nem ez a helyzet, láttunk már éppen elég horrort ahhoz, hogy megállapítsuk, Bertino hívatlanjai alatt az eredetiségmérő mutatója nem leng ki egy millimétert sem. Bertino ütemterve egyszerű volt: teljen el 15-20 perc a két karakter megismerésével, utána pedig jöhetnek az álarcosok és a kibírhatatlan izgalom. A tervbe viszont hiba csúszik, mivel az első negyedóra szánalmasan önismétlő és gyenge melodrámázás, az izgalom pedig csak nem jön, nálam speciel azért, mert folyamatosan a fejemet kellett fognom a logikai hibák, és a két főszereplő bugyutasága miatt. Mikor a pár élete már végveszélyben van, Jamesnek például az a remek ötlete támad, hogy barátnőjét a lakás ajtajában hagyva elkezd felkutatni egy özönvíz előtti, még Noé apánk által használt rádiót a csűrben. Álarcos támadók fenyegetnek, barátnőd már a maradék hangszálait is elsikoltozta? Semmi gond, hagyd csak magára, attól biztos nyugodtabb lesz. De hogy a barátnőt se hagyjuk ki, neki olyan jó szokása van, hogy az idegenektől fenyegetve érezvén magát a lakás nyitott, kivilágított (!) ajtajában áll meg a sötét környezetet fürkészni, gondolván, ha őt az álarcosok díszkivilágításban látják rejtekükből, akkor talán ő is észreveszi őket. 

És még bőven akad a vászonról/képernyőről áradó idiotizmusból, de James puskával és töltényekkel való bénázását inkább nem részletezném, mint ahogy azt sem, ahogy látogatóba érkező barátjuk - autója szélvédőjének beszakadása után - annyira elmebeteg, hogy egy olyan lakásban hallgatózik, és próbálja megtalálni James és Kristen kettősét, amelyben hangosan üvölt a lemezjátszó, de neki a világért sem jutna eszébe azt kikapcsolni.

Igazán azonban nem is a logikai és egyéb buktatók fájnak a leginkább (mert hát elsőfilmes rendező-írónál ez elég gyakori tünet), hanem az, amennyire az egyébként nem rossz képességekkel rendelkező Bertino a nézőit taksálja. Konkrétan semennyire. Mi kell a horrorrajongóknak? - tűnődött el Bryan barátunk, és csupán annyira jutott, hogy klisék, klisék és megint klisék. Ennek megfelelően a „Hívatlanok” nem más, mint egy nagy kliségyűjtemény. Látunk valakit a távolban, majd újra odanézünk, de már nincs ott, és ez vagy ötször megismétlődik - istenem, de eredeti. Lány menekül, de elesik, persze az egyik lába használhatatlanná válik, így jöhet a manapság oly divatos „egy lábon ugrálva plusz laposkúszásban menekülök a csúnya bácsik elől” című jelenet, itt extra hosszú kiadásban. Lány bebújik redőnyös szekrényajtó mögé, onnan figyeli az egyik, állandóan asztmásan szuszogó álarcost (az úriember biztos elfelejtette, hogy nem Darth Vader maszkjában van). Akivel együtt néztem a filmet, mély horkolásából feléledve (és számból kivéve a szót) megszólalt: „egy álarcos mindjárt benéz közeliben a redőnyön, akkor, amikor a Liv Tyler (mert hogy ő sikoltozik Kristen szerepében - a szerk.) éppen kinéz, és hangos csörömp fogja kísérni a jelenetet”. És szinte hihetetlen, de Liv Tyler kinéz, és ekkor egy álarcos bámul be hirtelen a redőny résein, öt pont egyben biztos jól dübörgő hangeffekt kíséretében. Egy kitalálhatatlan, megjósolhatatlan jelenet az örökkévalóságnak, a filmtörténelem sokat öregedett és nyert véle.

Bertino pedig abban a tudatban van, hogy ő valami elképesztő, eredeti és igaz történetet vitt vászonra, ezért filmje elejére még azt is odabiggyeszti, hogy „igaz történet alapján”, és még egy kis bűnözési statisztika is emeli a hangulatot. Ehhez képest direktorunknak még az elvileg tökéletesen működőképes utolsó jelenetet is sikerül tönkretennie egy, még a korábbiaknál is jobban lekoptatott, ostoba sokkeffekt segítségével.

Megmondom őszintén, én a történetváz alapján egy nagyon izgalmas, intelligens pszichohorrort vártam jókora klausztrofóbiával, és normálisan megírt karakterekkel. Sajnos mindennek az ellenkezőjét kaptam; a rengeteg energia ismét elment egy olyan film készítésére, amely (ígéretes alaphelyzetét leszámítva) egyszerűen semmi újjal nem gazdagítja kedvenc műfajunkat.

Végeredmény: Az "Ils" (Them) gyenge és klisés remake-je

A film: 3 pont