El castillo de la pureza (1973) és Dogtooth (2009), avagy változatok egy témára

El castillo de la pureza (1973) és Dogtooth (2009), avagy változatok egy témára

Hatalmunkban tartani valakit úgy, hogy korlátozzuk az illető személyi szabadságát, valamint hamis információkkal látjuk el a külvilágot illetően, büntetendő cselekedetnek számít. De mi van akkor, ha családunkkal, gyermekeinkkel tesszük ezt azzal az indoklással, hogy mi csak meg akarjuk védelmezni szeretteinket a világ rájuk zúduló káros hatásai ellen? Ki tudja mindezt ellenőrizni, elbírálni és tenni valamit? Bár konkrét választ e kérdésekre tárgyalt két filmünk sem ad, a szituáció mindkettőben ugyanaz. A hetvenes évek elején készült

El castillo de la pureza/Castle of Purity (1973),

Arturo Ripstein műve a középpontba egy bomlásnak indult elmével bíró családfőt (Claudio Brook, zseniális) helyez, aki romos, de tágasnak mondható városi házában furcsa szabályoknak veti alá a családját. Felesége, tinédzser fia és lánya, valamint gyermekkorú második lánya nem hagyhatja el a házat, a gyerekek az oktatást magától az apától kapják, és naphosszat dolgozniuk kell. Az apa patkánymérget árul, és ezt otthon állítja elő a gyermekei dolgos kezének köszönhetően. Az eladandó áru előállítása után az apa városi körútra indul, hogy eladja a terméket, családja pedig a négy fal között marad. Az esetlegesen rendetlenkedő gyermek általában egy órára egy sötét alagsori lyukba kerül, hogy tűnődjön bűnein. A gondok persze csak szaporodnak: a házilag gyártott méreg egyre kevésbé kelendő (ráadásul az engedélyekkel is gondok vannak), az apa egyre jobban ráun a feleségére, a két tinédzser egyre kíváncsibb egymásra. A dühkitörések szaporodnak, és napról-napra brutálisabbak. Vajon meddig tartható ez az állapot? Ripstein a történet végére nem kényeztet el minket megnyugtató válaszokkal (sőt), és ez (plusz a befejező képsor) még kilátástalanabbá teszi a végkicsengést. Nagyszerű filmről van szó, az egész stáb remek, de mint írtam, legfőképp Brook-ra fogunk sokáig emlékezni, annyira sűrűn esik át a hangulatváltásokon. 

Harminchat évvel később a téma még drasztikusabb feldolgozása következett. A görög

Kynodontas/Dogtooth (2009)

című szatirikus, groteszk drámában szintén a családfő (Christos Stergioglou, nem kevésbé remek, mint elődje) tartja a kezében a hatalmat. A felállás: feleség, tinédzser fiú és két tinédzser lány. A különbség látnivaló, a fiatalok 7-8 éveseknek megfelelő aggyal rendelkeznek, amiben szintén az apa a ludas. A három utódnak ugyanis egyszerűen nincs képe a külvilágról. Az óriási, kertes házban élő fiatalok az égen szálló repülőgépről azt hiszik, hogy akkora, mint amilyennek a földről látszik, és ha lezuhan, remélhetőleg pont a kertbe, akkor majd játszani lehet vele. A szavak más jelentést kapnak, a zombi például egy kis kerti virág, a telefon a sótartó és így tovább. A tévében csak házilag készített videók mehetnek. A gyerekek időnként jutalmat kapnak, bár ehhez teljesíteni is kell. A kertbe beszökő macska halálos ellenség, legjobb, ha ilyen esetben mindenki négykézláb ugatni kezd. A családfő eközben egy gyárban dolgozik, és - szemmel tartva fia biológiai igényeit - időnként egy (amúgy unatkozó biztonsági őr) nőt fuvarozik haza, hogy a fiú (legalább) szexuálisan naprakész maradjon. Az események természetesen ezúttal is nem várt fordulatot vesznek, bár az apa rendületlenül kiirt mindent, ami az „idill” felborulásához vezethetne.   

Giorgos Lanthimos rendezőt plágiummal is gyanúsították, ami ellen ő kézzel-lábbal védekezett (valljuk meg, szinte biztos, hogy Ripstein műve volt számára az alap). Ami tény, filmje drasztikusabb, mint 1973-as elődje. Teljesen váratlan erőszakkitörések, explicit szex, vérfertőzés és egy sokkoló befejezés várja a nézőt, a film ráadásul bőven értelmezhető egy mindenkori diktatúra kórképének is. Úgy is fogalmazhatnék, hogy egy diktatórikus hatalom biztosan élvezettel figyelné a családfő módszereit, ahogyan maximálisan uralma alatt tartja a többi embert, minden percüket megszabja, álinformációkkal, hazugságokkal folyamatos tudatlanságban tartja, hamis illúziókban ringatja őket és a legapróbb szabadulási kísérletüket kíméletlenül elnyomja, majd megtorolja.

Ripsteinéhez hasonlóan Lanthimos filmje is remekmű, nem véletlen, hogy 2011-ben Oscar-díjra is jelölték. Sajnos az „El castillo de la pureza” egyáltalán nem elérhető dvd-n (pedig gyönyörűen nézne ki egy felújított kópián), de a „Dogtooth” legalább megjelent (na nem idehaza), még ha nem is egy Criterion-korong szintjén.

Végeredmény: egy mai napig aktuális téma, két remekmű - klausztrofóbiával átitatott családi terror mélyreható elemzései

A filmek: 10 + 10 pont