Emmanuelle-négyesfogat (1974-1984)

Emmanuelle-négyesfogat (1974-1984)

Sylvia Kristel (1952-2012)

Az alábbiakban egy stílusteremtő francia filmről, és folytatásairól lesz szó. Nincs még egy női név a világon, amelyről, ha hangosan kimondjuk, ne az erotika, illetve az erotikus film jutna az eszünkbe. Igen, ez a név az Emmanuelle. Just Jaeckin rendező a kezdet kezdetén még nem sejtette, hogy ezzel a névvel/címmel micsoda folyamatot indít el. 1974-es filmjével bevételi rekordokat döntött a mozik pénztárainál, sztárt csinált Sylvia Kristelből és több tucat olyan film elkészítésének az alapjait teremtette meg, mely az Emmanuelle-szót választotta címnek a nagyobb bevétel reményében. Hogy mi tette ilyen sikeressé az első filmet? Egyrészt az, hogy színvonalas (bár szerintem a „The Story of O” szintjét nem éri el), másrészt pedig, a rendezőt idézve: „… a férfiak, családapák, férjek titokban megnézték a moziban, aztán, amikor már mindenki erről a filmről cikkezett, a feleségek megkérdezték őket: láttátok már? A férfiak persze letagadták, ezért ők is mentek az asszonnyal, és másodszor is megnézték.”

Az 1974-es „Emmanuelle” története egyszerű: a címszereplő (Sylvia Kristel) különböző szexuális kalandjait kísérhetjük figyelemmel, természetesen tipikusan a hetvenes évekre jellemző operatőri munkával, és andalító, nagyon szép zenével körítve. Utóbbit egyébként Pierre Bachelet-nek köszönhetjük (és köszönheti Gergely Róbert is), aki a „The Story of O”-t is emlékezetessé tette dallamaival.

Érdekes módon az „Emmanuelle” egyik legemlékezetesebb jelenete nem Kristelhez, hanem Christine Boissonhoz köthető, aki egy Paul Newman-fotó segítségével elégíti ki magát premier plánban. De azért Kristel rajongói sem maradtak élmények nélkül: emlékezetes például az első szexjelenete, amelyet a női nézők, mikor látták, hogy Kristel van felül, heves tapsviharral üdvözöltek a moziban. További érdekesség, hogy Jaeckin nem rendelkezett forgatókönyvvel, ezért a forgatás egyik napról a másikra haladt, annak ellenére, hogy a film (elvileg) Emmanuelle Arsan nagy vihart kavaró regénye alapján készült.

 

A siker tehát óriási volt, így adódott a feladat: folytatást kellett készíteni. Bár ne tették volna, mivel a színvonal nagyot zuhant az 1975-ös második részben. A meglepő módon „Emmanuelle 2” névre hallgató folytatás egyszerűen pocsék, a Jaeckin helyébe lépő Francis Giacobetti ugyanis azt a bravúrt követi el, hogy filmje annyira erotikus, mint mondjuk egy közlekedési tábla: semennyire. Pedig van szex, kibővített masszírozás, de mindez olyan unalmasan összedobálva, hogy a néző újra az első rész után kezd nyúlkálni a polcon.

Az „Emmanuelle 3” alcímre, de forgalmazásban a „Goodbye Emmanuelle” címre hallgató harmadik rész nagyon kevés javulást hozott a sorozat színvonalában. A Francois Leterrier rendezte folytatás egész jól kezdődik, kellően gátlástalan, de aztán a film második fele egy unalmas féltékenységi drámává alakul át, a végén egy csúcspontnak szánt, ámde szintén nem túl izgalmas kibővített szexjelenettel a vízparton. A címadó dal meglehetősen borzalmas, és nem segíti a produkciót az sem, hogy Kristelnél bizony akadnak szemrevalóbb hölgyemények is a mellékszereplők közül (például a Breillat-féle „Une vraie jeune Fille”-ből ismert Charlotte Alexandra), igaz, csak rövid időre.

E helyen tárgyalt negyedik Emmanuelle-filmünk ismételten meglepő fordulatként az „Emmanuelle IV” címet kapta, és a főfőnökök úgy gondolták, hogy (ki tudja, milyen megfontolásból) erre a munkára két rendezőt szerződtetnek (Francis Leroi, Iris Letans). A duó páratlan bravúrt követett el az „Emmanuelle IV” rendezésével, ugyanis filmjük nemcsak hogy nem erotikus, hanem még nevetséges is lett. A sztori annyi, hogy Emmanuelle nem bírja látni egykori partnerét, és azt sem akarja, hogy az az ő nyomára bukkanjon. Mi ilyenkor a teendő? Hát persze, egy operáció! Emmanuelle új testet kap, ami a főszereplők szempontjából annyit jelent, hogy Sylvia Kristel átalakul Mia Nygrenné (vagyis: Kristel pár jelenetet vállalt, azt is jó sok pénzért, a nevét feltették a stáblista elejére, így könnyebben el tudták adni ezt a tákolmányt). Most inkább nem kezdenék el szánakozni azon, hogy Emmanuelle új testén egy árva karcolás, műtéti heg nem látszik, és azon sem, hogy műtét ide vagy oda, nemes hölgyünk új testében is azonnal a rettegett partner karjaiba omlik a legelső adódó percben, mivel ennél kevesebb alapján is megállapítható talán, hogy a sorozat eme 1984-ben készült epizódja úgy hülyeség, ahogy van.

Tárgyalt négy filmünk jellemzésének végén elmondható, hogy a folytatások egyre gyengébb színvonala egyáltalán nem szegte kedvét a producereknek. Számtalan Emmanuelle-változat készült még a hivatalos folytatások megszületése előtt is, csak éppen másik stábbal, de egyre egzotikusabbnak szánt helyszíneken. Igazi vetélytárs is született Laura Gemser személyében, aki a Black Emmanuelle-filmjeivel elég nagy hírnévre tett szert. A legelső, 1974-es Just Jaeckin-klasszikusnak azonban azóta sem tudott senki sem a nyomába érni.

A magyar dvd-piac sajátosságai közé tartozik, hogy egy-egy film összefüggésből kiszakítva egyszer csak megjelenik. Ez történt a „Goodbye Emmanuelle” esetében is, amelyet a Caesar adott ki a klasszikus magyar áron. A dvd képe gyönyörű widescreen, a borító viszont elég vicces. Az első, klasszikus filmet és a két másik folytatást aztán - jóval később - a B-Roll vette kezelésbe.

A filmek: 1. rész: 8 pont

                2. rész: 2 pont

                3. rész: 4,5 pont

                4. rész: 3 pont