Eaten Alive (1977)

Eaten Alive (1977)

A kis útszéli szállodába szorgalmasan érkeznek a vendégek. Bezzeg, ha tudnák, hogy a ház melletti medencében egy óriási krokodil csak rájuk feni a fogait! És ha arra gondolnának, hogy ők aztán a medence közelébe sem mennek, nos, ez sem fog menni. A szálloda recepciósa, és egyben igazgatója, vagyis egy főből álló személyzete ugyanis a neki nem tetsző vendéget egyszerűen felnyársalja egy böhöm nagy kaszával, majd ilyen, szétvagdosott állapotban juttatja pikkelyes háziállata szájába. És a megszállni vágyók csak jönnek: egy bordélyházból kiebrudalt nő, egy házaspár és gyermeke, egy apa és lánya, végül egy pásztorórára vágyó pár szeretne kényelmes szobát magának a halálhotelben. És a vérengzés megkezdődik…

Tobe Hooper a Texasi láncfűrészessel valami elképesztően nagy mestermunkát tett le az asztalra, szinte a semmiből. Második horrorfilmje (összességében harmadik rendezése) elé szerintem nincs ember a Texasi rajongói közül, aki ne minimum óriási várakozással ülne le… és vélhetően csalódni fog. A rossz hír az, hogy az „Eaten Alive” néha unalomba fullad. A film gépies: jönnek az áldozatok, a krokodil vacsoravendégei, majd szépen meghalnak. Ennyi. A hotel tulaja nem különösebben érdekes, vagy szórakoztató karakter, de ami a legsajnálatosabb, hogy nem is túlságosan ijesztő, bár tulajdonképpen oké-kategória, ahogy hadonászik a kaszájával. Vendég érkezik, tulaj motyorog, vendég távozik - az élők sorából -, tulaj motyorog, újabb vendég érkezik… és így tovább. Összefoglalva „főhősünket”, Bőrpofa 1974-ből üdvözletét küldi. A többi szereplő nagyjából rendben van, csak éppen túl sok dolguk nincs a történetben. Ezek azért feltűnő hiányosságok, mert sajna nyoma sincs annak a fojtogató hangulatnak, ami a Texasit jellemezte. Talán az is ludas lehet ebben, hogy Hooper már az „Eaten Alive” legelején elkezdi adagolni a vérengzést, nem bízva semmit a véletlenre. A rendező később is mindent bedob: megjelenik újra Marilyn Burns a Texasiból, egy üldözéses, kaszalóbálós-sikoltozós jelenet akár láncfűrésszel is játszódhatna (Hooper itt saját maga előtt tisztelgett), de van még ágyhoz kötözött, végtelen sokáig vonagló nő, kiskutya, kislány és a film vége felé mellek is. De ahogy mondtam, mindezek ellenére az igazi atmoszféra csak nem akar megjelenni - egészen a befejezésig, ahol azért színvonalasan felpörögnek az események. Ekkor egyre jobban átjön az őrület, a nyers erőszak ugyanolyan erőteljes, mint 1974-ben volt, és mindez egész tűrhető kroki-effektusokkal keveredik.

Végeredményben valószínűleg úgy fogunk állni az „Eaten Alive”-hoz, hogy egészen korrekt kis szadista horrort láttunk, bár ezen véleményt főleg a befejezés profi, amolyan „hooperes” megvalósítása fogja generálni bennünk. A Texasival való összehasonlítást (ami szinte kötelező, hiszen a két sztori sok dologban megegyezik) azonban nagyon-nagyon megsínyli a film. A befejezést leszámítva minden gyengébb színvonalú, és ezen nem segített az sem, hogy Hooper sokszor összeszólalkozott a producerekkel, és komplett jelenetek leforgatását is a stábja többi tagjára bízta. Kár…

Végeredmény: Nem egy Texasi, de legalább Hooper

A film: 6,5 pont