The Rape of the Vampire/Le Viol du Vampire (1968)

Böjtös Gábor kritikáiból:

The Rape of the Vampire/Le Viol du Vampire (1968)

Egy legenda a négy vámpír-nővérről. Egy férfi, aki igyekszik meggyőzni a romos kastélyban élő négy nőt arról, hogy ők nem vámpírok. Néhány kard a falon. A kastély látképei. Dühös falusiak, akik meg vannak győződve a nők vámpír mivoltáról. Egy őrült tekebábukat dönt fel. Fa és madárcsicsergés. Tengerpart, szélzúgás. Az avantgárd filmezés francia mesterének, Jean Rollin-nak az első filmje a Rape, amely egyből két részletből áll, és fekete-fehér, szürreális képsoraival egyformán képes az embert az őrületbe kergetni, halálra untatni, vagy éppen megrémíteni, elszórakoztatni. A sztori elsőre nagyon zagyva, majd kezd összeállni, bár érdemes meghallgatni a kommentárt is, mert értékes információkat kapunk a filmmel kapcsolatban, amik segítik annak feldolgozását.

A Rape nem egy könnyen fogyasztható alkotás, nem is tobzódik a vérben (egy kevéske van, de nem ezen van a hangsúly), és még csak nem is akcióorientált, szóval aki ilyen összetevőkre vágyik, az ne is közelítsen (sőt, ha még csak most ismerkedsz Rollin munkásságával, akkor se tedd). Nekem tetszett, mert beteg, de nem biztos, hogy így lenne vele mindenki. A Rollin későbbi filmjeire jellemző tengerpart-fétis, meztelen nő-fétis, vár-fétis már itt is megjelenik, de azért nekem továbbra is a Grapes of Death és a Living Dead Girl a két nagy kedvencem (és nem a Zombik tava…).

A dvd eszméletlen. Gyönyörű digi, két lemez, hihetetlen képminőség, jó hangzás, angol felirat (az interjúknál, és a kommentárnál is), interjúk, kommentár, trailer, képgaléria, 32 oldalas füzet. Az Encore előtt le a kalappal, a Jean Rollin-gyűjteményük értéke felbecsülhetetlen.

A film: 8 pont

A dvd: 10 pont

(A kritikáért köszönet illeti Böjtös Gábort)

Vierges et vampires aka. Requiem pour un vampire/Requiem for a Vampire (1971)

Böjtös Gábor kritikáiból:

Vierges et vampires aka. Requiem pour un vampire/Requiem for a Vampire (1971)

A film elején két bohócruhás alak menekül egy autóval a lövöldöző üldözők elől, majd miután a sofőr meghal pár golyónak köszönhetően, a járgányt felgyújtják a hullával együtt, és továbbállnak. Később, egy gyors átöltözés után láthatjuk, hogy két fiatal lány volt a bohócos külső alatt, akik némi élelemhez jutva (az egyikük elcsalogatja a kanos büfés, amíg a másik kifosztja annak boltját) a közeli temetőben próbálnak elbújni, majd miután ott hideg is van, meg félnek is, beveszik magukat a romos kastélyba, ahol meztelenül elnyúlnak, ám sziesztájukat fura hangok zavarják meg. Az alagsoron kutakodva hullákra lelnek, majd kikötözött meztelen nőkre, illetve egy vámpírúrra, és annak csatlósaira. A vámpír az utolsó a fajtájából, és szeretné a lányok segítségét kérni vérvonalának fenntartásához, ám ezzel a két amúgy nagyon testvérien viselkedő lány között konfliktust szül.

Jean Rollin ezen műve sokkal érthetőbb és letisztultabb, mint a korábbiak. A horrorisztikus elemekben is bővelkedő mű kevésbé öncélú, kevésbé eltúlzott, ezzel együtt jóval szerethetőbb is populárisabb mivolta miatt – természetesen azért megmaradtak a Rollin-stílusjegyek, így továbbra sem egy A-kategóriás darabról tárgyalunk. A furán elhelyezett szemfogak elsőre mosolyogtatók, a benzinnel leöntött sofőrt hazáig kergettem volna, miközben seprűvel csapkodom a fejét, hogy ha egyszer halott, ne vágja már a pofákat, meg ne rebegtesse a szempilláit, mert attól nem lesz vonzóbb, viszont nevetségessé teszi a jelenetet, de ezeken kívül semmilyen komoly problémát nem találtam. A muzsika filmzene jellegű, a képi világ sokszor nagyon szép (egységesen uralkodik a vörös szín, legalábbis a borzalmakat ígérő kastély belsejében), főleg a várat kívülről bemutató képeken. Érdekes, hogy párbeszéd szinte alig van, a történet nagyobb része némafilmszerűen zajlik. A Requiem egy érett és nagyon rendben lévő alkotás, amely művészi, horrorisztikus és erotikus (már-már exploitation) elemeket is tartalmaz. Ha érdekel Rollin munkássága, ez a mű is alkalmas a megismeréséhez szükséges pár jobb munka megtekintésére.

A dvd az Encore egyik legjobbja. A 3 dvd-t tartalmazó gyönyörű digi vöröses színben pompázik, van hozzá 64 oldalas könyvecske is a ritka képekkel, amelyek a filmhez kapcsolódnak, a lemezeken pedig ott a movie, méghozzá pazar képpel, eredeti hanggal, angol felirattal, és persze rengeteg extrával (kommentár – ezúttal sajnos nem feliratozva –, trailer, interjúk, képgaléria). 

A film: 10 pont

A dvd: 10 pont

(A kritikáért köszönet illeti Böjtös Gábort)

Le frisson des vampires/The Shiver of the Vampires (1971)

Böjtös Gábor kritikáiból:

Le frisson des vampires/The Shiver of the Vampires (1971)

Nászútja során a fiatal pár (Isa és Antoine) meglátogatja a lány megmaradt rokonait és azok kastélyát, ám megérkezéskor a faluban furán fogadják őket az emberek, illetve a rokonok haláláról beszélnek. A célhoz érve azonban párosunk még jobban meg van lepve, mikor mindenben a rendelkezésükre álló szolgák fogadják őket, valamint előkerül éjszakára a két halottnak hitt rokon is, bár némileg megváltozva. Persze kiderül, hogy vámpírokkal állnak szemben, akik valaha vámpírvadászok voltak, de egy vámpírnő megfertőzte őket is. Most azonban Isa a célpont, miközben kavarodnak a dolgok, és előkerül minden az eddigi Rollin-filmekből…

Van itt vöröses színben úszó kastélybelső, némi halál és vér, vámpírok, cicik, hatalmas óraszekrény, ami utazásra is szolgál, meg tengerpart, és egyebek. A Shiver tökéletesen beleillik a Rollin nyújtotta tripbe, amit a filmjeit nézve élhetünk át (nem hiszem el, hogy Rollin nem használt semmilyen tudatmódosító szert), és egyértelműen látszódik a fejlődés, ahogy kronológiailag haladunk előre. A művészfilmes hatás megmarad, de érződik az egyre átgondoltabb koncepció, és a horrorfilmes feeling is, miközben a Shiver nem csak az utólag hozzátett szoftpornó jelenetekben újít (ezekre a nemzetközi piac meghódítása céljából volt szükség, de a filmben nem láthatók, csak az extrák közt), de abban is, hogy meglehetősen sok párbeszédet tartalmaz, amelyek meglehetősen filozófiai jellegűek, és sok teológiai kérdést vetnek fel. Plusz olyan remek pszichedelikus rockot kapunk háttérnek, hogy mind a tíz ujjunkat megnyalhatjuk annak hallgatása közben.

A színészek egészen jók (a vámpírtestvérek néhol nagyon idióták, de pont ezért szerethetőek, ráadásul egyikük a Nude Vampire-ből tért vissza), köztük folyamatos visszatérő az egyik Castel-ikerlány, illetve az Isolde-ot alakító Dominique is, és a hangulat is oda teszi magát (a folyóba való temetés jelenete egyszerűen gyönyörű). Az újak is nagyon jók, például az Antoine-t alakító Durand, vagy a nagyon jó választásnak bizonyuló Julien (Isa). Rollin amúgy hihetetlen, hogy minden második ötpercbe betesz valahogy legalább egy pár cicit, de vélhetőleg olvasta a tanulmányt, miszerint a férfiak minden látott cicinek köszönhetően tovább élnek, és nem csak a saját, de férfitársai egészségével is törődik…

A dvd ismét ragyogó, ez is Encore-gyűjteményes darab, avagy digi, két lemez, 32 oldalas könyvecske, szép kép, eredeti hang, angol felirat, feliratozott kommentár, interjúk, törölt jelenetek, galéria, és trailer.

A film: 10 pont

A dvd: 10 pont

(A kritikáért köszönet illeti Böjtös Gábort)

Justine de Sade (1972)

Justine de Sade (1972)

Egy vendégfogadóban egy jómódú hölgy és útitársa arra lesznek figyelmesek, hogy a helyiségbe fegyveres őrök egy gyönyörű, bilincsbe vert fiatal lányt vezetnek. A pár kijárja, hogy a szépséget az asztalukhoz ültessék, ahol elmesélheti, hogyan került a hatóság kezébe. Therese megszámlálhatatlanul sok szörnyűségen ment keresztül, olyan férfiakkal találkozott, akiknek csak a teste kellett, és akik még akkor is kegyetlenül bántak vele, ha korábban éppen ő mentette meg az életüket.

Azt hiszem, Claude Pierson művét látva dörzsölhetjük a kezünket. Véleményem szerint a „Justine de Sade” az a feldolgozás, amelynek egyetlen percre sem kell szégyenkeznie a hírhedt márki szelleme előtt. Világos, lineáris a cselekmény, és a borzalmak egyre csak fokozódnak. Pierson semmit sem bíz a véletlenre, minden epizódból maximális erotikát és brutalitást hoz ki. A legkegyetlenebb talán a szentéletűnek jóindulattal sem nevezhető csuhás társulat, amely titkos kazamaták mélyén orgiázik egy erődszerű kolostorban. De hasonlóan brutális emlékeket fog ébreszteni a nézőben a meztelen fiatal lányok által hajtott óriáskerék, vagy a vérszomjas kutyákkal rendelkező, egymást a természet lágy ölén kielégítő meleg pár is. Érdekes, és egyben a legmegrázóbb epizód a nők vérét csapoló fenékmániás nemesúr története, míg a befejezés pesszimizmusa (amely egyfajta deus ex machina a kézzel fogható, soha nem látott közelségben lévő boldogság megakadályozására) talán kissé erőltetettnek hathat. Mindazonáltal ez a hetvenes évek Európája, amikor és ahol a happy endek nem úgy potyogtak az égből, mint manapság.

Exploitation-rajongók számára igazi Paradicsom a „Justine de Sade”: van itt korbácsolás, orgia, kutyás marcangoltatás, fák közé évakosztümben való kikötözés, megbélyegezés forró vassal és szinte állandó a szemkápráztató Alice Arno meztelensége, illetve ruhácskájának el-eltávolítása. A helyszínek változatosan gyönyörűek, mint ahogy a vásznon feltűnő fehérnép is, melynek tagjai ugyan kicsit mereven játsszák szerepüket, de szépségük mindenért kárpótol. A férfiak színészileg erősebbek, bár nekik könnyebb dolguk volt, lévén mindannyian kéjéhes, gonosz bácsikat alakítanak.

Elmondható tehát, hogy ha valaki Sade márki munkásságát szeretné „szadizmushűen” viszontlátni a képernyőn, az a „Justine de Sade” megtekintése közben megtalálja a számítását. A franciák megint nem okoznak csalódást exploitation terén.

A dvd csodás kiadvány (a Blue Underground jóvoltából): angol, francia hang, angol felirat, remek képminőség, eredeti trailer (amelyben érdekes módon plusz jelenetek is feltűnnek másodpercekre), angol trailer, kimaradt jelenetek.

Vicces az alternatív jelenet is, amelyben a csuhások orgiáját láthatjuk újfent, de ezúttal ruházattal ellátott nőkkel körítve. A lemezhez kívülre kartonból készült borítót is adtak. Minden pénzt megérő kiadás.

Végeredmény: A márkinak nagyon tetszene ez a film

A film: 10 pont

A dvd: 10 pont

Keoma/Keoma aka. Django Rides Again (1976)

Keoma/Keoma aka. Django Rides Again (1976)

A poros kisvárost mintha átok sújtaná: tombol a pestis, a polgárháború végeztével a visszatérő katonák egyre erőszakosabbak, az egész élén pedig ott áll Caldwell, aki markában tart mindent és mindenkit pénzével, és válogatott banditákból álló zsoldosseregével. A beteg lakosok gyógyszert, segítséget nem kapnak, ellenben Caldwell messzebb egy táborba záratja őket - meghalni. Ekkor tűnik fel egy idegen, a félvér Keoma, aki visszahozza a reményt a városnak, ő az egyetlen, aki felveheti a harcot a brutális bandával. Kevesen tudják, de Keoma is a városhoz tartozik, fehér apja birtokán nőtt fel három kegyetlen mostohatestvér oldalán. Keoma most Caldwell mellett a testvéreivel is találkozik, akik eladták magukat a bandavezérnek, és akik ugyanúgy gyűlölik a „félvér fattyút”, mint gyermekkorukban…

Enzo G. Castellari 1976 táján gondolt egyet, és azzal az ötlettel lepte meg jóbarátját, Franco Nerót, hogy hozzanak össze egy italowesternt. Elég merész gondolat volt ez a rendezőtől, hiszen 1976-ra a spagetti westernek kora kimondva-kimondatlanul lejárt. Az ötletet tettek követték, Nero kapott egy nagy szőke hajpótlást, hogy „indiánabbnak” nézzen ki, a nevét kinézték valamilyen régi indián könyvből és valamirevaló forgatókönyv nélkül elkezdték a forgatást. A kész jelenetek után esténként a stáb tagjai kitalálták, hogy másnap hogyan folytassák a sztorit, a színészek pedig megírhatták saját szövegüket. Az eredmény? Nos, a kész film valami elképesztő. A néha Sam Peckinpah stílusát másoló vágástechnika (plusz lassítások), gyönyörű fényképezés (Aiace Parolin), a remek Woody „a kalapomból ittam a vizet az állomáson 1968-ban” Strode, az iszonyatos és szenvedélyes zene (egy női hang - Sybil -, melyhez negyven perc után csatlakozik egy Leonard Cohent idéző férfié - Guy - is) és Nero jelenléte egy újabb lökést adnak az italowestern műfajának, mondhatni életre keltik azt a tetszhalott állapotából.

A két aláfestő énekhang a történetet szintén elmeséli, újabb érzelmi töltettel felruházva az eseményeket. A csúcsponton Nero/Keoma lassított felvételen ugrik neki halálos ellenségének; az utolsó percek leszámolása alatt az éppen gyerekének életet adó nő ordítását halljuk, a lőfegyverek ezalatt némán szólalnak meg; egy öregasszony, aki nincs is jelen, de mégis mindenütt ott van, a kordéját húzza…

Kár is tovább ragozni, Castellari filmje italowestern-rajongóknak kötelező (és valószínűleg nagy kedvenc is), de számos klisével való szakítása, örökérvényű mondanivalója és szimbolikája még a műfajtól idegenkedőknél is kellemes meglepetést fog szerezni. Összességében: egy igazi klasszikus, ott a helye a nagy Leone-mesterművek, és a „A halál csöndje” mellett.

A dvd az Ultrafilm remek vállalkozása (díszdoboz, de azóta szólóban is megjelent), a szintén kultikus „Django”, és a jóval több klisével operáló „Texas Adios” társaságában. Nero-, Castellari-interjú, előzetes, Szersén Gyula-szinkron, angol hang, felirat.

Végeredmény: Kultikus italowestern stílusbravúrokkal, elképesztő zenével és Franco Neróval

A film: 10 pont

A dvd: 10 pont

Iszonyú félelem/… e tanta paura/Plot of Fear (1976)

Iszonyú félelem/… e tanta paura/Plot of Fear (1976)

Látszólag összefüggés nélküli gyilkosságok történnek, egy hajdani illusztris társaság tagjai haláloznak el szép sorjában. A halottak között azonban utcalány is található, ami még nehezebbé teszi a rendőrség, pontosabban Lorenzo Romei (Michele Placido) dolgát. A felügyelő segítségére egy másik prostituált, Jeanne (Corinne Clery) siet, aki kapcsolatban állt némelyik elhunyttal. Egyre inkább az a valószínű, hogy a korabeli társaság egy valódi bűnszövetkezet volt, melynek vezetője azóta köddé vált. De vajon melyik az az erő, amelyik a banda felett áll?

A „Plot of Fear” az ellentétek filmje. Minden szempontból, minden kategóriában nyújtja a legjobbat is - de gyakran gyengébb fokozatba is kapcsol. A történet komplex, a jó öreg iskolát követi, nevezetesen a kis részletekből áll össze egy legfelsőbb köröket is érintő hatalmas egésszé. Probléma: Paolo Cavara rendező időnként óriási zavart kreál, mindent összekuszál, majd talán saját maga is belezavarodván a szálakba lázasan igyekszik a következő tíz percben vadul megmagyarázni mindent. Van egy remek üldözéses akciójelenetünk, utcákon, lépcsőkön, autókon át felügyelő és rosszfiú között. Probléma: mint kiderül, ezzel a jelenetsorral szinte semmit sem halad előre a sztori. Irgalmatlanul jó a stáb, ráadásul nemzetközi beütésű: Michele Placido mellett itt van nekünk Corinne „O” Clery, Tom „Dallas kapitány” Skerritt és Eli „A Csúf” Wallach is. Probléma: a négy nagy névből kettő el van vesztegetve, Skerritt rendőri fejesként félóránként üvöltözik egyet Placidóval, Clery kisasszonynak pedig egy kötelező szexjeleneten, és állandó mosolygáson kívül szinte semmi dolga sincs. A finálé jól megkomponált, izgalmas, ügyesen fejezi be az időnként túl bonyolult sztorit. Probléma: Cavara a kelleténél többször is elsüti a „halottnak hisznek, holott élek, mint Márton Heves megyében”-poént. Tehát, mint feljebb írtam, a „Plot of Fear” az ellentétek filmje. Két remek momentumra akad egy gyengébb, négyre kettő, tízre öt, és így tovább.

A dvd a Rarótól nagyon szép képpel bír, van angol hang és felirat is, plusz biográfiák. A hátsó borítón lévő fotók közül az egyik nem ebből a filmből származik, és az kissé vicces, hogy a főszereplő Placido nem szerepel egyiken sem.

Végeredmény: Időnként nagyon jó, időnként gyengébb bűnügyi film sztárparádéval

A film: 7,5 pont

A dvd: 8 pont

Kampókéz/Candyman (1992)

Kampókéz/Candyman (1992)

Az egyetemista Helen úgy dönt, hogy tanulmányt ír a városi legendákról, pontosabban Kampókézről, aki akkor jelenik meg a monda szerint, ha valaki a tükör előtt ötször hangosan kimondja a nevét. Helen maximalista módon szeretné megírni a dolgozatot, ezért tetemes időt szentel az adatgyűjtésnek. Barátnőjével kimegy egy olyan helyszínre is - egy életveszélyes, bandák által uralt városrészre -, ahol egy szintén kampóval dolgozó sorozatgyilkos szedte az áldozatait. Helen sok mindent megtud, de aztán elszabadul a pokol: a rendőrség gyilkossággal vádolja, környezete dühöngő őrültnek nézi és egyre-másra megjelenik előtte egy óriási termetű fekete férfi, jobb keze helyén méretes kampóval… Kampókéz ugyanis Helent szemelte ki magának, hogy beavassa véres örökségébe.

Négy évvel a rendkívül színvonalas „Paperhouse” (1988) után Bernard Rose rendező Clive Barker „The Forbidden” című regényének szentelte a figyelmét - és egy modern remekművet alkotott. Rose-nak sikerül abban a komponensben maximálisat nyújtania, amely a legfontosabb egy horrorfilm esetében: az atmoszféra megteremtésében. Módfelett hatásos és ijesztő, ahogy a két barátnő a teljesen lepusztult városrészben (amely a regényben Liverpool) a különböző bűnöző elemektől figyelve, a mocsoktenger közepén nyomoz a sorozatgyilkos (és a legenda) után. Mikor e jelenetsornak vége szakad, és a néző már-már azt hinné, hogy ismét civilizált környezetben követheti Helen „tanulmányútját”, feltűnik maga a címszereplő, akit Tony Todd alakít, és akitől gyengébb idegzetű filmkedvelők olyan mértékben fognak frászt kapni, hogy egy időre valószínűleg az összes tükröt le fogják szedni a falról. Rose bravúrosan alkalmazza a figurát, és különösen annak orgánumát: Todd hangja szinte mindent betölt, akkor is, amikor őt magát éppen nem látjuk sehol. Toddtól tehát a frász fog bennünket kerülgetni, attól meg pláne, amikor pár száz darázzsal borítja be Madsent (aki egyébként allergiás a méhekre, ezért egy mentőkocsi mindig készenlétben állt a forgatás helyszínén - már csak Todd miatt is, aki tényleg a szájába vette az élő fullánkosokat).

Madsen mellesleg élete alakítását nyújtja, sem előbb, sem később nem kapott a „Kampókéz” Helenéhez fogható főszerepet (és ezt is csak mázlival, ugyanis az ekkor még noname Sandra Bullock is pályázott a szerepre).

Az író-rendező Rose másik ütőkártyája a hibátlan atmoszféra mellett az eredetiség, méghozzá az intelligens eredetiség. A „Candyman”-t ugyanis nem lehet más horrorfilmekhez hasonlítani, és igazából a műfajon belül sem kategorizálni. Ahogy mondtam, az intellektuális eredetiség uralja a filmet: a csendes jelenetsorokban is jelenlevő nyomasztó hangulat, a történet komplexitása, a véres jelenetek elborzasztó brutalitása, a középpontban álló, címszereplő figurából áradó audiovizuális energia és végül, de messze nem utolsósorban a filmzene, melynek szerzője ekkor még nem nagy horrorfilmes munkássággal bírt (sikerült Philip Glasst megnyerni a zenéhez, aki később nem volt magával - és más egyébbel sem - túl elégedett).

A vicc az, hogy a „Kampókéz” az én esetemben dvd-n kelt életre. Egy eléggé elrongyolódott videokazettán láttam először, és az „egészen oké” volt az első benyomásom. Ilyen impresszióval nem sűrűn szoktam filmet újranézni, de a „Kampókéz” azon kevesek közé tartozott, amelyek nem hagytak békén, és lám, dvd-n teljesen újjászületett a film, és az „oké” kategóriájából egészen a mesterműig kúszott fel a ranglétrán. A remek operatőri munka, Glass zenéjének tisztasága, a színes bőrű szereplők szlengje és főleg Tony Todd iszonyatos orgánuma új tartalommal töltötték fel az amúgy is színvonalas sztorit. Bár közimádatnak örvend a szinkron (Todd Koncz Gábor hangján szólal meg), nálam Rose filmje csak eredeti hanggal nézendő. Már ezért a filmért érdemes volt kitalálni a lézerlemezt.

A dvd a Budapest Film szép emlékű Universal-csomagjában jelent meg, bár anno a Warnernél is kijött horribilis, 7000 forintos áron. Az angol sztereó kötelező még szinkronfüggőknek is, hiszen Todd saját hangját hallani kell. Extrák nincsenek, de ez ne akadályozzon meg senkit abban, hogy a kilencvenes évek egyik legjobb, legeredetibb horrorját a polcra tegye.

Végeredmény: Mesteri, eredeti horror kultikus címszereplővel

A film: 10 pont

A dvd: 8 pont