Klaus Kinski kétszer, mint Nosferatu (1979, 1988)

Klaus Kinski kétszer, mint Nosferatu (1979, 1988)

Életemben először a „Pár dollárral többért” című Leone-westernben láttam Klaus Kinskit, és érdekes módon rövid mellékszerepe ellenére ő volt benne az egyik kedvencem. Az elképesztően öntörvényű, gyakran egész forgatásokat végigőrjöngő Kinskit sokan gyűlölték, de azt szerintem senki sem vitatja, hogy igazi jelenség volt a vásznon, akire nem lehetett nem odafigyelni. Kedvenc kollégája Werner Herzog volt, aki számos filmben (Aguirre, Cobra Verde, Woyzeck…) irányította, és próbálta kezelni a dühkitöréseit. Egyik legemlékezetesebb közös munkájuk a

Nosferatu, a vámpír/Nosferatu, az éjszaka fantomja/Nosferatu: Phantom der Nacht (1979),

melyben Kinski a klasszikus vámpíralak bőrébe bújik, és teljes metamorfózison megy keresztül. Az ismert történetben egy fiatalember (Bruno Ganz) Drakula grófhoz utazik egy ingatlanvásárlás ügyében. A gróf fogságba ejti a jövevényt, majd hajón elindul új otthona felé. Igazából nem a környezetváltozás iránti vágy hajtja, hanem látogatója felesége (Isabelle Adjani), kinek arcképére véletlenül lett figyelmes. Drakula érkezésével a pusztulás vár a város lakosaira, hacsak a szépséges feleség fel nem veszi a harcot ellene.

A „Nosferatu” Herzog egyik legjobb filmje (az Aguirre mellett). Kinski megigéző a vámpír szerepében (a maszkja egyébként napi négy órán keresztül készült), de a falfehérre sminkelt Adjani is csodálatos. Az utolsó 20-25 perc képei a pusztuló városról, a (stáb által átfestegetett) patkányokkal teli utcákkal-terekkel szintén egyedülállóak. A tempó nem túl gyors (ez majdnem minden Herzog-filmre jellemző), és érdekes módon Van Helsing karakterének teljesen marginális szerep jut ezzel is még nagyobb mozgástérhez juttatva Kinski vámpírját. A zene az Aguirréhez hasonlóan javarészt a Popol Vuh szerzeménye, amely ugyanolyan szuggesztív, mint a film főszereplői.

Sokkal kevesebben ismerik a kilenc évvel későbbi, tulajdonképpen folytatásként is felfogható

Vámpírok Velencében/Nosferatu a Venezia (1988)

című horrort, amely olasz színekben, nemzetközi sztárok főszereplésével készült el. Egy doktor (Christopher Plummer), aki Nosferatu titkainak tán legszorgalmasabb kutatója, meghívást kap egy gazdag családból származó fiatal nőtől (Barbara De Rossi), hogy vizsgáljon meg egy családi kriptát. A nő biztos benne, hogy Nosferatu (Kinski) a közelben van, és új életre kel. A vámpír meg is jelenik, és rendez egy kis vérfürdőt, majd szemet vet a ház leányaira.

A film öt (!) rendezője - egy kirúgott, három meg nem nevezett, köztük Kinski - igen élvezetes, melankolikus és pesszimista darabot forgatott misztikus és ijesztő Velencét mutatva be nézőinek. A horrorjelenetek hatásosak (bár nincs belőlük túl sok): egy idős hölgy az ablakból kizuhanva egy kerítés dárdáin végzi, úgy, mint néhány pap jóval korábban. Kinskit egyszer keresztüllövik egy böhöm puskával (ez a jelenet igen megtetszhetett az 1992-es „Jól áll neki a halál” alkotóinak), de ő meg arcszétharapdálással adja vissza a kölcsönt a lövöldözőnek (ezt extra közeliben láthatjuk). A vér ellenére az atmoszféra és a profi színészi alakítások viszik a hátukon a filmet, Plummer és Donald Pleasence nagyon jók, Kinskitől meg már az is elég, hogy jelen van, és a kamera felé botorkál (hősünk természetesen itt is kitett magáért, az eredeti rendezőt, Mario Caianót gyorsan kirúgatta, és emellett azt sem engedte, hogy vámpírrá sminkeljék). A „Vámpírok Velencében” egy nagyon kellemes csalódás, ráadásul egy remek magyar szinkron is készült hozzá Bács Ferenc, Vándor Éva, Dózsa László és Mihályi Győző közreműködésével.

Herzog Nosferatuját a Cinetel adta ki nálunk dvd-n, míg a „Vámpírok Velencében” legalább vhs-en megjelent réges-régen a Mokép jóvoltából.

Végeredmény: egy klasszikus, és egy kevésbé ismert Nosferatu-horror. Herzog filmje mesteri, és akár a legfiatalabb korosztálynak is ajánlható, míg a folytatás szintén nem lebecsülendő darab

A filmek: 10 és 9 pont

Kígyók a fedélzeten/Snakes on a Plane (2006)

Kígyók a fedélzeten/Snakes on a Plane (2006)

Egy vágottszemű maffiafőnök saját baseballütőleg intéz el az erdőben egy neki nem tetsző dolgokat művelő ügyészt, majd folytatná tovább sötét üzelmeit… ha a gyilkosságnak nem akadna egy szemtanúja. Márpedig van szemtanú, aki ráadásul motorjával gyorsan kereket old a helyszínről. A fiatal férfi nem sokáig érezheti biztonságban magát: a híradó nézése közben törnek rá a főrosszfiú fogdmegjei, és örökre el is hallgattatnák, ha nem lépne közbe egy tapasztalt FBI-ügynök (Samuel L. Jackson). Az ügynök ráveszi a halálra rémült fiatalembert a tanúskodásra, majd feltuszkolja egy repülőre. De a csúnya bácsik sem adják fel, szörnyű tervet eszelnek ki a tanú elhallgattatására: a gépre egy óriási poggyászt csempésznek fel, melyben nem más található, mint… nos, Kedves Olvasó, a mondat folytatásához elég a címre pillantani.

Megmondom őszintén, annyi, de annyi új hollywoodi filmben (műfajtól függetlenül, de horrorban különösen) csalódtam már, hogy semmilyen nagyobb elvárással a tarsolyomban kezdtem nézni szóban forgó filmünket. Az eredmény? Hihetetlen, de a „Snakes on a Plane” egy frenetikusan jó horrorfilm. Pedig minden adva lenne a tipikusan hollywoodi kudarchoz: van egy remekül hangzó alapötlet, melynél többre gyakran egy produkció sem jut. Vannak gyengus effektek. Megvan a régi Airport-filmekben már elkoptatott „bemutatunk egy csomó utast, akikből aztán jó sokan, a kevésbé fontosak meghalnak”-jelenség. Jelen vannak a szokásos repülős klisék (civil kénytelen pilóta híján vezetni, idős stewardess halála stb.). Egyszóval minden adott lenne egy újabb elvetélt horrorfilmes kísérlethez, ehhez képest szinte mindenben pozitívan kellett csalódnom. Menjünk sorjában: a remek, eredeti alapötlet nem marad meg alapötlet szintjén, mivel a forgatókönyv képes a 100 perc során újabb és újabb ideákkal előállni. A gyengébb, láthatóan számítógépes kígyók csak néhány másodpercig zavaróak, alkalmazásuk és beillesztésük a jelenetekbe ugyanis pillanatok alatt elvonják a hibákról a figyelmet. Karaktereink (utasaink) bemutatása is jól sikerül: a figurák színesek, hitelesek, viccesek. A repülős kliséket nagyon jól semlegesíti a kígyós alapötlet eredetisége; ezt hívják véleményem szerint a műfaj vérfrissítésének. David R. Ellis rendező tanulékony típus: nem esik túlzásokba a film végén, hallgat „a nem olyan sok néha több” elvére (nem úgy, mint a „Mobil” című filmjében két évvel korábban, ahol a végjáték sutba dobott minden logikát, és csak az agyatlan bunyó dominált).

Nagyon jók a stáb tagjai: a húzónév Jackson, az ő kvalitásait már ismerjük, és jót tett a castnak a sok ismeretlen között Julianna „Carol nővér” Margulies tapasztalata is. Mivel horrorról van szó, van vér is dögivel: jó sok kígyóharapás premier plánban, változatos irányokból és változatos testrészeken.

Összefoglalva elmondható, hogy a „Snakes on a Plane” egy hihetetlenül szórakoztató kis horror/katasztrófafilm/thriller/komédia. Lám, az úgynevezett álomgyárban ilyen jó kis szösszeneteket lehet létrehozni, ha az alkotók nem a „nyomjuk le ugyanazt ezredszer, úgyis bemennek rá az emberek a moziba”-elvet, hanem a „minél több ötletet a forgatókönyvbe”-utat követik.

A dvd képe átlagos, kicsit jobb a vhs-nél, van rajta angol és magyar 2.0-s hang és magyar felirat, és kifújt. Extrának a jelenetek közvetlen elérése, és az interaktív mozgó menü van írva a borítón, a "Kígyók szigetének hatalmas uralkodója..." mellett, amely persze csak a szinopszis írójának fantáziáját jellemzi.

Végeredmény: Nagyon szerethető állatos horror "Airport"-stílusban

A film: 9 pont

A dvd: 5 pont

Jean-Claude Brisseau két erotikus filmje (2006-2008)

Jean-Claude Brisseau két erotikus filmje (2006-2008)

           

Jean-Claude Brisseau különös figurája a francia rendezőtársadalomnak. Provokatív, szexuális tartalommal jócskán megtöltött pszichodrámáiról lett igazán híres, és azon kevesek közé tartozik, akik munkásságuk során megmaradtak megszokott, bejáratott műfajuknál. Személy szerint nekem egy bajom van a Rendező Úrral: rendezései színvonala az utóbbi években óriásit zuhant. 1989-ben még megalkotta pályája mesterművét, a tanár (Bruno Cremer) és diákja (Vanessa Paradis) tiltott szerelméről szóló „Noce blanche” című drámát - csodálatos film, mindenkinek látnia kell. Jelen írásomban két újkori művére térnék ki, bár ez a kettő akár három is lehetne, de a 2002-es „Titkok”-ra (Choses secrétes) inkább csak említés szintjén térnék ki, annyira borzalmas. A magukat a ranglétrán felszexelő lánykák (ketten is vannak) története izgalmas is lehetne, de leginkább unalmas, minden erotikától mentes, a végére pedig egyszerűen nevetséges. A 2008-as

 Á l’aventure

sajnos szintén elég pocsék. Főhőse, Sandrine úgy dönt, hogy elege van mindenből, állása nem érdekli, barátját meg alaposan meglepi azzal, hogy szex után látványosan maszturbál (majd meg is csalja egy pszichiáterrel, de ez már csak hab a tortán). A barát elköltözik, így Sandrine végre egyedül marad gondolataival és a pszichiáterféleséggel, aki összeismerteti egy páciensével, aki meg összeismerteti őket egy szexguruval (aki mindenkit összeismertet a mindenkinek mindenben engedelmeskedő partnernőjével). Az ilyen módon összejött négyes - a guru ugyanis itt ki is lép a sztoriból - hódol egy kicsit a szadomazo szexnek, majd agyturkászunk elkezdi hipnotizálni a fehérnépet. A film innentől körülbelül egy Barátok közt-epizód értelmi szintjén kezd mozogni, a hipnotizálós jelenetek például annyira szánalmasan sikerültek, hogy alattuk a Kedves Néző lemehetne sétálni egyet a ház körül. Mire visszatérne, azt látná, hogy az agyturkálás után mindenki vadul szexel. Sandrine leginkább önmagával, mivel doki barátja vad szerelemre lobban a szexguru partnere iránt, és úgy dönt, hogy attól fogva csak és kizárólag azt a nőt akarja hipnotizálni. Szegény Sandrine-nak végül nem marad más, mint egy öreg taxis elméleteit hallgatni csillagrendszerünkről egy köztéri padon.

Amilyen rémesnek tűnik ez a sztori, ugyanolyan gyengus a megvalósítás is. Az erotika unalmas és mechanikus (többnyire hosszas képsorok vonagló, meztelen nőkről), az alakításokra meg a fapofizmus a jellemző. A zene olcsó Keresztapa-utánzat, és bár az operatőri munkát tudnám dicsérni, ez akkor is édeskevés.

Két évvel korábbi, de némileg színvonalasabb (ezért mellőztem ezúttal a kronológiát, hogy némi pozitívumot hagyjak a beszámolóm végére) a

Les anges exterminateurs,

melynek főszereplője, egy rendező elhatározza, hogy a női orgazmusról készít filmet. Meghallgatásokat tart, ahol elmondja a jelentkezőknek, hogy próbafelvételt fog róluk készíteni szex közben. Vállalkozó - néhány pornós szakmabelit leszámítva - nem nagyon akad, de végül csak sikerül találni három leányt a feladatra. A projekt azonban balul sül el, és a rendező ezután megjárja a poklot is. A film önéletrajzi ihletésű, Brisseau ugyanis nagy bajba került, amikor 2005-ben felfüggesztett börtönre és pénzbírságra ítélték, mondván kihasználta a színésznőit a „Choses secrétes” forgatása előtt. A „Les anges exterminateurs” tulajdonképpen Brisseau kálváriáját dokumentálja, kezdve a legelején (sok-sok sikertelen casting), és némileg túlozva a befejezésnél. Az őt játszó Frédéric van den Driessche egészen jó alakítást nyújt, a téma eredeti és sokáig érdekfeszítő, de aztán jönnek a szokásos betegségek: az erotika gyér (szinte kizárólag Brisseau kedvenc - és sajnos egyetlen - beállításában gyönyörködhetünk, melynek címe ez lehetne: „Meztelen nő hosszú-hosszú percekig dögönyözi magát a lába között hanyatt fekve az ágyon”). Kapunk egy nagy adag szürrealizmust is (beszélgetés halott személyekkel, angyalokkal stb.), amely ha nem is annyira szánalmas, mint a „Titkok”-ban, de borzalmasan kisiskolás szinten mozog.

Brisseau filmjei tulajdonképpen a kihagyott lehetőség kategóriájába tartoznak. Érdekes, provokatív témák, gyenge megvalósítás. Mindegyik film felkelti az érdeklődést, mivel rendkívül eredeti az alapötlet, de aztán körülbelül féltávnál mindegyik szét is pukkad, nagy adag frusztráltságot hagyva a nézőjében. De még egyszer megemlíteném - mert bőven megérdemli - Brisseau remekét, a „Noce blanche” című drámát, amely a tanár-diák szerelemről szóló filmek közül magasan a legjobb; a sors iróniája, hogy a rendező legjobbja egy klisékre különben bőven lehetőséget adó sztori vászonra vitele lett, eredeti, nézőket provokálni szándékozó filmjei pedig félúton belefulladtak a saját maguk által gerjesztett várakozásba.

Végeredmény: Erotikus drámák nagyon kevés erotikával és még kevesebb drámával

A filmek: 3,5 és 4,5 pont

Távozz, barátom!/Az ördög hatalma/The Possession of Joel Delaney (1972)

Távozz, barátom!/Az ördög hatalma/The Possession of Joel Delaney (1972)

Egy tősgyökeres arisztokrata nő, Norah Benson két gyermekével minden gond nélkül él kényelmes New York-i lakosztályában. Igen jó kapcsolatot ápol öccsével, Joellel, aki egyszer csak furcsa változáson megy keresztül. Természete egyre erőszakosabb lesz, spanyolul káromkodik és a rendőrséggel is meggyűlik a baja. Norah nyomozni kezd, és arra a megállapításra jut, hogy öccsére egy sorozatgyilkos lehet hatással, aki női áldozatait lefejezi. Norah ezután eljut egy idős boltoshoz, és ráveszi, hogy segítsen. Az - a nő megdöbbenésére - közli, hogy Joelt egy idegen lélek kerítette hatalmába, amelyet ki kell űzni belőle, minél hamarabb…

Érdemes megfigyelni a Joel Delaney készítési évét: bizony, egy évvel vagyunk „Az ördögűző” előtt, és Waris Hussein filmje már ekkor alaposan megismertette az ördögűzés fortélyait a nézővel. A filmről azonban legelőször is meg kell állapítani, hogy első osztályú, és valódi unikum. Unikum, mert a főszerepet a nem éppen horrorokban jártas Shirley MacLaine játssza; mert a rendezői széket az a Hussein foglalja el, aki szinte csak és kizárólag tévéfilmeket rendezett; mert a horror mellett nagyon éles határvonalat fest amerikaiak és az amerikai etnikumok között (elég csak MacLaine ormótlan, kirívó szőrmekabátjára gondolni a Puerto Ricó-i negyedben); és unikum azért is, mert az igen korai évszám ellenére helyenként meghökkentően brutális jeleneteket látunk a vásznon.

Itt van mindjárt az ördögűzés jelenete, amelynek legenyhébb jelzője talán az „autentikus” lehet. Ez a jó néhány percig tartó jelenetsor gyengébb idegzetűeknek nem igazán ajánlott, és erre bizonyítékul legyen elég annyit leírnom, hogy a jelen lévő MacLaine arcán néha valódi félelem látszik az orra előtt játszódó szeánsz láttán.

De ha ez még nem lett volna elég, akkor az i-re a pontot a finálé teszi fel, amely majdnem mindenkinél kiütötte a biztosítékot a film nézői közül. Elöljáróban a befejező képsorokról (körülbelül 15 perc) talán annyit, hogy Stephen King egyszer azt nyilatkozta, hogy a Joel Delaney-be véletlenül futott bele egy tévécsatornán, és egészen elborzasztotta a befejezés kegyetlensége, amely ma valószínűleg NC-17-es besorolást kapna. És hogy mi zajlik a tengerparti házban ebben a negyedórában? Hogy ne lőjem le a poént, azt mondanám, dominózás és tánc, de hogy azért valamit el is áruljak, a vásznon MacLaine, és - főleg - két tizenkét év körüli gyermekének testi-lelki bántalmazása és megalázása folyik oly mértékben, hogy ezért manapság a gyermekvédelem is vizsgálatot indítana a film készítői ellen. Ennek ellenére érdekes módon a Joel Delaney-t vágatlanul hozták forgalomba, és az amerikai, sőt, az angol dvd is csonkítatlan.

Hussein filmje egyébként úgy kéthavonta feltűnt a szép emlékű Filmmúzeum csatorna éjszakai kínálatában is, a magyar szinkron teljesen rendben volt azon a kópián, bár vhs-kiadásra egyáltalán nem emlékszem.

(Update: Az ördög hatalma - ezen a címen forgalmazta a szép emlékű Hungarovideo...)

Aki szereti a hetvenes évek horrortermését, annak kötelező a Joel Delaney, de mindenkinek ajánlható, aki valami szokásostól eltérőt szeretne látni, olyasvalamit, ami bátran feszegeti a határokat.

Végeredmény: Mesteri Ördögűző-előfutár felkavaró befejezéssel

A film: 10 pont

A dvd: 7 pont

Violent Midnight/Psychomania (1963)

Böjtös Gábor kritikáiból:

Violent Midnight/Psychomania (1963)

A rövid bevezető után (egy vadászaton a gazdag Freeman papát valaki halálosan meglövi) megismerjük a festészettel foglalkozó, unatkozó, és a világtól elvonultan élő milliomos csemetét, Elliot Freeman-t (Lee Philips), aki pucér nőkről készít aktokat, vagy időnként meg is dugja őket – így jár Dolores is, aki azonban többet akar egy egyéjszakás kalandnál, ezért igyekszik rátukmálni magát a művész úrra, majd belibben vele egy bárba, ahova a volt pasijával beszélt meg randit, csak éppen korábbi időpontra. Persze nagy balhé lesz az egészből, meg verekedés, végül Dolores és Elliot angolosan távozik. A festő hazakíséri a lányt, aki otthonában azzal is zsarolni próbálja a férfiút, hogy terhes, de ez a kísérlet sem jön be, Freeman dühösen elviharzik.

A probléma az, hogy éjszaka egy kesztyűs, kabátos alak végez a lánnyal, a rendőrség és a néző számára pedig elég egyértelmű a két lehetséges gyanúsított kiléte, ám nem eszik olyan forrón a kását. Elliot a helyi leánysuliban összeismerkedik egy nővel, aki iránt mintha kezdene érezni valamit, közben feltűnik az évek óta nem látott húga is (Lynn – Margot Hartman), az egyik öregebb tanár folyamatosan bámulja a lányokat, a gyilkos pedig tovább szedi áldozatait. Micsoda kavar, és a végére kiderül, hogy tényleg.

A Violent Midnight az iowai, először színésznek készülő, majd a kamera másik oldalára álló Del Tenney produceri munkálatai mellett készült el, Richard Hilliard rendezésével, és bár az első pillanatokban még nem sejthető, de egészen korrekt kis alkotás kerekedik ki belőle.

A film első fele/háromnegyede ugyanis erősen a hatvanas évekre jellemző exploitation-mozik irányába mutat (amatőr színészek, gyenge dialógusok, felesleges verekedések, erőltetett és hatásvadász fényképezés, a kor szépségideáljának megfelelő alkatú nők mutogatása), és ezen csak időnként képes felülemelkedni, méghozzá a gyilkosságok pillanatában. Ám azok a bizonyos gyilkosságok, néhány tipikus jellemző, valamint az üde és előremutató (beteg, perverz? Á, manapság már nem az) lezárás nem csak a Psycho előtti tisztelgés – ha ezt a filmet a nagy csízmán forgatják le, valami tehetségesebb rendező, és néhány korrekt színész segítségével, akkor talán nem Mario Bava 1964-es Blood and Black Lace című darabja lenne a giallók alapköve. Bizony, tisztában vagyok szavaim súlyával, de nem mehetünk el a tény mellett, hogy ez a kicsit bénácska amerikai film tartalmazza a vérbeli giallók szinte összes jellemzőjét, kezdve a felső tízezertől a gyilkos stílusán át, egészen a meglepőnek mondható befejezésig. Az evolúció alsóbb szintjén, de már erősen a The Evil Eye és a Blood and Black Lace között helyezkedve nyit utat az új stílusnak. Éppen ezért a gyengécske kezdés és a negatívumok ellenére is bőven fogyasztható, sőt élvezhető darab.

A dvd a Dark Sky kiadásában önmagában is megvásárolható, de ugyanez a lemez benne foglaltatik a Del Tenney nevével fémjelzett dobozban is, két másik mozi társaságában, egy film áráért, így máris vásárlásra bíztatva a különlegességekre vágyókat. A lemezen amúgy elég gyenge képpel (viszonylag éles, de sokszor pixelesedik), angol hanggal és felirattal, kommentárral, galériával és a másik két film bemutatóival kapott helyet a Violent Midnight. Nem kötelező vétel, de mint mondtam, ajánlható.

A film: 7.5 pont

A dvd: 8 pont

(A kritikáért köszönet illeti Böjtös Gábort)

I Bought a Vampire Motorcycle (1990)

Böjtös Gábor kritikáiból:

I Bought a Vampire Motorcycle (1990)

Valami csövesek gyülekezetére emlékeztető szekta éppen a sátánt, vagy valami egyéb túlvilági erőt igyekezne megidézni, mikor a helyi motoros banda lecsap a rendre, amelynek vezetője azért még az utolsó pillanatban, zombi állapotában belecsorgatja vérét az egyik motor tankjába. A bicaj ezután a futár/kihordó Nick-hez kerül, aki meglepődve tapasztalja, hogy a moci időnként önálló életre kel, ráadásul démoni átváltozáson megy keresztül (pengéket, töviseket növeszt), illetve erőszakosan igyekszik levadászni a motoros banda teljes tagozatát, aminek ők persze nem örülnek, így Nick-nek egyre több problémával kell szembenéznie, hogy végül elkeseredésében egy paphoz forduljon.

Dirk Campbell mozija egyértelműen horror-vígjátéknak készült, és ezt le sem tagadhatja… ugyan nem egy Hullajóról, vagy egy Haláli hullák hajnaláról beszélünk, azért pár jelenet (mint amikor Nick a klotyóból kiugró, beszélő sz*rdarabbal hadakozik álmában, vagy az ördögűzős résznél) képes vigyort csalni a néző ábrázatára, ráadásul a gyilkos (vámpír? Démoni megszállottsággal bíró) motor alapötlete is éppen elég bárgyú a célhoz. Mindezek mellett van pár vérbő pillanat, egy-két jobb színész (például Neil Morrissey Nick szerepében, vagy a papot alakító Anthony Daniels, akit sokáig csak C-3PO-ként ismerhettünk), és persze az egész filmet átlengi egy tipikus angolszász hangulat, ami annyira jellemző a szigetország alkotásaira. Nem egy mérföldkő, nem ’must see’ darab, de egyszer fogyasztható őrültség, amit nem is lehet, és nem is kell komolyan venni.

A dvd egészen jó az angoloknál: jó minőségű kép, angol hang, illetve töméntelen extra (kommentár, trailer, werkfilmek, galéria és filmzene).

A film: 7 pont

A dvd: 7 pont

(A kritikáért köszönet illeti Böjtös Gábort)

La Vampire Nue/The Nude Vampire (1970)

Böjtös Gábor kritikáiból:

La Vampire Nue/The Nude Vampire (1970)

Egy labor, ahol csuklyás emberek vesznek vért egy lemeztelenített, csuklyás nőtől. Mellbimbó és kémcsövek premier plánban. Egy vékony ruhás nő szalad az éjszakában. Kis árnyjáték az üldöző, állatmaszkot viselő alakokkal. A nő összeakad egy fiatalemberrel, majd csak bámulnak egymásra. A fiatalember igyekszik segíteni a nőn, de azt az állatmaszkosok lelövik, azután a testét elviszik. Innentől kezd értelmet kapni a történet: a főhős követi a nyomokat egy titkos szertartáshoz, ami a városházán zajlik, és ami az ifjú Pierre apjáé. Persze bebocsátást nem nyer, de mivel fifikás, csak tovább nyomozgat, és közben még az apját is kérdőre vonja. A titokzatos nő egy fura betegségben szenved, és mások vérét issza, miközben vallási fanatikusok járnak hozzá egy szeánsz keretein belül, hogy ott megöljék magukat, és ezzel együtt vérüket adják „istennőjüknek”. De van még egy fura társaság, amit egy palástos úr vezet, és akiknek szintén a vámpírnak tűnő nő kell. Vajon a vámpírok tényleg léteznek? Kié lesz a vámpírlány?

Jean Rollin második nagyfilmje kevésbé elvont, kevésbé beteg mint első alkotása (talán a színesbe váltásnak is köszönhetően), hiszen egyértelműbb és értelmezhetőbb a sztori, még ha a végjátékra be is őrül minden, amikor végül újra előkerül a megszokott tengerparti sziklás rész. A La Vampire Nue igen furcsán hat nézőjére (mint a legtöbb Rollin-film). Nem mindig lehet komolyan venni, a sokszor amatőr színészek játéka már-már költői párbeszédekkel társul, ciciből meg sokszor annyi van, hogy azt egy erotikus film is megirigyelhetné. Horror? Nem kifejezetten, de van benne abból is. Inkább avantgárd művészfilm, de a jobbik fajtából. Már láttam korábban is ezt az alkotást, de kábé hasonlóan hatott rám másodjára is. Fura, ahogy Jean szinte minden másik filmje is az.

A dvd ezúttal nem Encore (sajnos), hanem Redemption, de a minőséggel így sincs különösebb baj. A kép ugyan kicsit gyengébb, mint a másik kiadó megjelenéseinél, de ezúttal is választhatunk francia hang+angol felirat kombinációt, van interjú (az angolt törő Rollinnal, feliratozás nélkül, brrrrr…), minimálos képgaléria, pár trailer, meg egy ide nem illő klip.

A film: 8 pont

A dvd: 8 pont

(A kritikáért köszönet illeti Böjtös Gábort)