Rasputin: The Mad Monk (1966)

Rasputin: The Mad Monk (1966)

A kocsmáros felesége a végét járja. A férj kétségbeesetten szaladgál ide-oda, de az orvos túl sok jóval már nem biztatja. Ekkor azonban megjelenik a helyiségben egy szakállas, hosszú hajú, elképesztően nagytermetű férfi, aki bebocsátást kér a beteg asszonyhoz. Lapát kezeit ráhelyezi a lázas fejre, majd erősen koncentrál. Nemsokára a beteg kinyitja a szemét, a férje pedig örömujjongásban tör ki: úgy tűnik, teljes lesz a gyógyulás. De hová tűnt eközben a titokzatos jótevő? Hát, ő éppen az istállóban van a család szépséges szeme fényével, és nagy igyekezettel próbálja levetkőztetni. Belép azonban egy robbanékony ifjonc, aki erőszakkal próbálja megvédeni a hölgyet a hatalmas ismeretlen szerelmi ostromától, ám végül ő húzza a rövidebbet, igaz, nem lesz rá érvényes a mondás, miszerint „otthagyja a fogát”, mert csak a kezét hagyja ott, de azt legalább csuklóból. Így kezdődik az egyébként a helyszínről gyorsan elillanó óriás, Raszputyin meredeken felfelé ívelő karrierje.

Raszputyin ugyanis nemsokára bűvkörébe keríti a cári palota egyik bejárónőjét, majd általa megteremti magának a lehetőséget, hogy szokásos módszereivel meggyógyíthassa a kis trónörököst. Persze ezért mindenki, aki a palotában számít, az óriás lába elé borul örömében, vagyis Raszputyin számára egyenes az út a legfelsőbb körökbe.

1966-ban a Hammer-stúdió úgy gondolta, hogy egy film erejéig hagyja a vámpírokat, zombikat és egyéb szörnyetegeket, és megpróbálkozik egy történelmi drámával. És hogy milyen sikerrel? Nos, a „… Mad Monk”-ra leginkább egy jelző illik: semmi különös. Bár a figyelem jelen lehet végig, igazából felejthetőre sikerült a produkció. Raszputyin kivételével a karakterek színtelenek, kiszámíthatóak, és ez utóbbi érvényes az eseményekre is: aki otthonosan mozog a történelemkönyvek Raszputyinról szóló szakaszában, az valószínűleg ásítozni fog, aki nem, az is könnyen kitalálhatja az éppen következő jelenetsor végkimenetelét.

Talán furcsa, de én mégis ajánlom a mű megtekintését, mégpedig két okból. Az egyik Christopher Lee: Lee ragyogó a szerepben, képes a hátán elvinni az egész filmet, és teljesen hitelesnek is tűnik (még akkor is, ha az ukrán guggolóst valószínűleg egy lokális dublőr járta helyette). A másik ok a finálé, amely nem más, mint - és ezzel nem lövök le nagy poént - Raszputyin meggyilkolási kísérlete; a jelenet felettébb izgalmasra és pergőre sikerült (valahogy nagy is a kontraszt a korábban látottakhoz képest).

Összefoglalva elmondható, hogy a Hammer megpróbálta, de az igazán színvonalas Raszputyin-filmet bő egy évtizeddel később Elem Klimov alkotta meg, „Agónia” címmel. Aki azonban nagyon kedveli Lee-t, az szeretni fogja a Hammer változatát, aki pedig kibírta ébren a fináléig, az azt mindenképpen élvezni fogja.

Végeredmény: Christopher Lee... aztán nagy szünet

A film: 5,5 pont

Zirneklis (1991)

Zirneklis (1991)

Egy egyetemista lány felkérést kap egy különös művésztől, hogy álljon modellt neki. A férfi lakásán valami nagyon nincs rendben, Vita végül el is menekül onnan, különösen, hogy a metsző tekintetű művész molesztálni kezdi. Vita ezután vidékre utazik, de borzasztó rémálmai támadnak, melyekben egy hatalmas pók megerőszakolja. A valóság sem kevésbé borzasztó, ugyanis városi zaklatója vidékre is követi, és végül egy fürdőházban megtámadja…

Zavarosan hangzik? Az is, ez a litván-orosz koprodukció extrém ötletekkel, erős szexuális tartalommal, minimális dialógussal és kellemes szürrealizmussal operál. Menjünk sorban: a legextrémebb ötlet talán a címszereplő. Igen, a pók, ami brutálisan nagy, és szőrös csápjaival többnyire a vörös hajú főszereplő hölgyet inzultálja. Aki irtózik a normális nagyságú pókoktól is, annak nem ajánlanám ezt a filmet, pláne, hogy ez a kis aranyos legalább 5 méteres átmérővel bír. A szereplőket (az embereket is, a pókot meg különösen) nagyrészt a szex mozgatja, és ennek megfelelően a nagy finálé összecsapása is ezen alapszik. Vasili Mass rendező nem lebecsülendő szürreális hangulatot teremt, bár van néhány üresjárat a filmjében. További negatívum sajnos a hősnőt játszó Aurelija Anuzhite is, aki elég gyengén alakít, viszont - talán ezt ellensúlyozandó - nagyon sokat látható minimális öltözetben (vagy inkább anélkül). 

A befejezés hű tükre az egész filmnek, liliomtipró művészünk (akit egyébként a „Jöjj és lásd” című Elem Klimov-remekműből partizán vezérként ismert Liubomiras Lauciavicius játszik) egy pusztaságban álló szaunában rátör a természetesen éppen szaunázó hősnőre, amelynek folytán nem mindennapi viaskodás alakul ki. De inkább nem lövöm le a poént, vagyis a hibái ellenére egyszer mindenképpen érdemes megnézni ezt a filmet - csak aztán nehogy kilométeres pókokkal álmodjunk utána.

Végeredmény: Különös, szürreális, szexuális horror Keletről

A film: 7 pont

Apocalypse domani/Cannibal Apocalypse (1980)

Apocalypse domani/Cannibal Apocalypse (1980)

Két amerikai katona fogságba esik valahol a vietnami őserdőben. A megmentésükre érkező tiszt és kommandója kifüstöli, és rövid úton elintézi a fogvatartókat, de a tisztet az egyik rab - aki egyébként társaival együtt börtönében nyers húst marcangol - megharapja. Később, már otthon, a nagyvárosban a harapásnak következményei lesznek: a megfigyelés alól elbocsátott ex-rab lövöldözni kezd egy üzletben, a tiszt pedig ellenállhatatlan vágyat érez, hogy megharapjon valakit…

Ha egy pergő, profin filmezett zombiféleség-filmet szeretnénk látni, akkor bátran tudom ajánlani a „Cannibal Apocalypse”-t. A sztori aránylag jól felépített, soha nem tudjuk előre, mi fog történni, és a csatornában zajló kergetőzés is igen hatásos. Talán kissé felejthető a film, de ha éppen leülünk a tévé elé, és Antonio Margheriti (a stáblistán Anthony M. Dawson néven bátorkodott megjelenni) műve forog benne, akkor jól fogunk rajta szórakozni. John Saxon hozza magát (és tényleg katonának néz ki), és Giovanni Lombardo Radice is meglepően jó, jól áll neki (újfent) a kissé bekattant szerepkör. A stáb érdekessége még Cinzia De Carolis is, aki majdnem egy évtizeddel korábban az imádnivaló kislányt játszotta Argento Kilencfarkújában.

Durvább jelenetekben sincs hiány, van egy-két véres harapás, de elég meglepő volt egy rendőr lövedéke által ütött lyuk egy emberi testen, amelyen a kamera lazán átkukucskál.

Az ekkoriban ebben a műfajban legyártott rengeteg vacakság között üdítő látványnak gondolom a „Cannibal Apocalypse”-t. Bár a mondanivalója nem éri el a Cannibal Holocaustét, az akcióhorror műfajában bőven átlag felett muzsikál.

Végeredmény: Akciódús kannibál-dráma meglepően színvonalas tálalásban

A film: 8 pont

Na srebrnym globie/On the Silver Globe (1988)

Na srebrnym globie/On the Silver Globe (1988)

Asztronauták, Föld, idegen bolygó, halál, születés, vallás, Megváltó, kereszt. A leghatásosabb talán ezekkel a kulcsszavakkal összefoglalni Andrzej Zulawski tudományos-fantasztikus filmjét, amely az idei év februárjában elhunyt öntörvényű rendező minden létező stílusjegyét magán viseli. Őrjöngő szereplők, őrjöngő operatőri munka: a kamera szinte mindig mozgásban van, és állandóan a Zulawskira oly jellemző módon szinte megrohanja a színészt, aki majdhogynem összeütközik vele, miközben magánkívül játszik. Ez a lengyel sci-fi a végletek filmje - eszméletlenül attraktív a látványvilág, a jelmezek hihetetlenek (a legjobb értelemben), a sztori pedig ígéretes. A megvalósítás már más lapra tartozik, az intenzív színészi játék és kamerakezelés mellett túlságosan kiviláglik a zavarosnál is zavarosabb cselekmény, és a dialógusokból messze túl sok van, ráadásul ezek némelyike nagyon blőden hangzik (az alapok egyébként Zulawski saját írásai voltak). A hibákat azonban nagyobbrészt elfedi a mű unikum jellege. Zulawski 1975 után kezdett forgatni, 1977-ben azonban a politika közbeszólt, és „fentről” megtiltották, hogy elkészüljön a film. A forgatás leállt, mindenkit szélnek eresztettek és amiért leginkább vérzik a szívem, a lélegzetelállító kosztümöket és jelmezeket megsemmisítették. Tíz évvel később már más politikai szellők fújdogáltak, és amikor az 1977-ben leforgatott anyag nagy részére egy elfelejtett „búvóhelyen” rátaláltak, megtörténhetett a bemutató. Zulawski a hiányzó részeket (az egész egyötödét) narrációval foltozta be, így például befejezés sincs, a rendező maga mondja el, hogy mi lett volna az utolsó jelenet (eközben városi képeket láthatunk Lengyelországból). 

Bár a végeredmény megosztja a közönséget, én mindenkit arra biztatnék, hogy nézze meg e filmet. Ha a néző nekiveselkedik, több mint két és fél óra múlva vagy le lesz nyűgözve, vagy egy életre megutálja a Zulawski nevet.

Végeredmény: Egyenetlen, intenzív, öntörvényű, hullámzó, véres unikum sci-fi - egyszer mindenképpen látni kell

A film: 7,5 pont  

A halál csöndje/The Great Silence/Il Grande Silenzio (1968)

A halál csöndje/The Great Silence/Il Grande Silenzio (1968)

Magányos lovas halad előre valahol Amerikában a behavazott hegyek és völgyek között. Bár lova időnként szügyig süllyed a hóba, a legnagyobb veszélyt nem ez, hanem a fák között leselkedő maroknyi fejvadász jelenti. Az embervadászoknak azonban nincs esélye: a titokzatos, fekete ruhás, különleges pisztollyal felszerelt idegen egytől-egyig leszedi őket. Az idegen nem más, mint Silenzio (Jean-Louis Trintignant). A magányos igazságosztó nemsokára találkozik egy özveggyel (a gyönyörű szemekkel megáldott Vonetta McGee), aki megkéri, hogy álljon bosszút nevében férje gyilkosán, az elvetemült Locón (Klaus Kinski), aki a legvéreskezűbb az összes fejvadász közül. Ám természetesen Silenzio sem véletlenül tűnt fel a környéken: a közeli kisvárosban lakik valaki, akinek jelentős szerepe volt abban, hogy Silenzio nyakát örökké egy fekete kendő takarja, és amiről a fekete ruhás a nevét is kapta…

Kevés italowestern mondhatja el magáról, hogy legalább akkora kultusz és imádat övezi, mint a műfaj egyeduralkodója, Sergio Leone műveit. Egy másik Sergio, Corbucci filmje, "A halál csöndje” azonban e kevesek közé tartozik. A mozi mind a mai napig vitákat kelt; a vitákat természetesen a híres-hírhedt befejezése gerjeszti. Elképesztő lezárásról van szó, mely erőszakosságban, drámaiságban és megdöbbentésben csaknem felülmúlhatatlan. Végkimenetel szempontján át nézve még az is bátran állítható, hogy Leone egyes befejezéseit is túlszárnyalja (és mégis, talán a végkimenetel teszi, hogy Corbucci filmje a legkevésbé ismert a fentebb említettek közül mainstream-körökben).

Csodás a stáb: Trintignant méltó vetélytársa Clint Eastwoodnak, Kinski sunyi pillantásaival pedig újfent bizonyítja, hogy korának egyik legjobb színésze volt, bármennyire is megosztotta a közönséget. Érdekes történet kering egyébként a főszereplőről, Trintignant ugyanis állítólag csak úgy vállalta el Silenzio szerepét, ha „a legteljesebb befolyással lehetett a figura dialógusaira” (ezt a mondatot könnyű lesz értelmeznie a nézőnek, ha megnézte a filmet).

Grafikus az erőszak, ahogy az egy italowesternben lenni szokott. A szívbe markoló finálét nem számítva láthatunk egyenkénti ujjlelövést, kézmegsütést, de megdöbbentő jelenetsor az is, ahogy Kinski időnként előrángat egy-egy (sok pénzt érő) holttestet a hótömegek alól.

"A halál csöndje” persze nem lenne az, ami, ha nem szólna alatta Ennio Morricone zenéje, amelyről szintén elmondható, hogy egy szinten áll Leone alatti munkásságával.

És végül, mivel a film befejezésétől így, írásban sem könnyű elszakadni, még visszatérnék rá egy pár sor erejéig. A finálét, ahogy manapság is szokás Hollywoodban is, alternatív formában is leforgatták, nyilvánvalóan a közönségre (sikerre) való tekintettel. Amikor eljött a választás ideje, rögtön látszott, hogy melyik befejezést kell dobozban hagyni. Nem akarok újfent párhuzamot vonni a mai és az 1968-as filmkészítés között (illetve nagyon is akarok, ez az egyik hobbim), de sejthető, hogy ma melyik jelenet szerepelne a „A halál csöndje” végén, és melyiket hajították volna bele a vágószoba egyik fiókjába porosodni. Az alternatív befejezés egyébként megtekinthető (némán) a dvd-n, lehet rajta mosolyogni. Corbucciék azonban bátor lépésre vállalkoztak…és egy legendát alkottak meg vele.

A film idehaza az Ultrafilm jóvoltából jelent meg dvd-n, és nagyjából megegyezik az általam már korábban is birtokolt külföldi Eureka Video lemezével. Utóbbin nagyon szép a kép, ám a hangsávok közül én az olaszt ajánlom (angol felirattal), mivel az angol hang alatt a pisztolyok durrogása szinte alig hallatszik, és ez egy italowestern esetében nem túl előnyös. A magyar kiadáson remek szinkron van (Klaus Kinski: Szakácsi Sándor), és ez az erőteljesebb hangsáv. Az említett alternatív befejezés, és egy trailer van még az extrák között. Ajánlom egyébként a film után a trailer megtekintését is, mivel (a trailer legvégén) óriási meglepetésben részesülünk.

Végeredmény: Azon kevés italowesternek egyike, melyek ott vannak Leonével egy szinten

A film: 10 pont

Julia aka. Es war nicht die Nachtigall (1974)

Julia aka. Es war nicht die Nachtigall (1974)

Pauli nagyon nem érzi jól magát a vonaton, miközben apjához utazik. Kedélyállapotán sokat javít egy idősebb szőke nő jelenléte, aki nem sokat habozik, amikor egy másik férfi leszólítja. Hirtelen szenvedélyüknek végül Pauli is a tanúja lesz. A végállomáson Paulit már várja az apja, Ralph, aki kihasználva az alkalmat, bemutatja új szerelmét is, aki Pauli számára nem ismeretlen - igen, ő a szőke hölgy a vonatról…

Pauli ezután rájön arra, hogy a testi szerelemnek néha nem tesz jót, ha két nő között őrlődik az ember. A szőke mostoha anyuci rá is kiveti a hálóját, de a társasághoz csapódó Andrea is vonzó alternatívát jelent. Ragozom még egy kicsit a sztorit, próbálok még kihozni belőle valami érdekeset, ha már Sigi Rothemund rendezőnek ez nem igazán jött össze. Hogy rögtön pontosítsak, amit összehozott, az a botrányosan rossz kategóriájába is bőven beleesik.

Az egyetlen pozitív dolog Sylvia Kristel szépsége, minden más másod-, illetve harmadosztályú. Az erotikát két darab szexjelenet testesíti meg, az egyik az ágyba hozott reggeli szétdobálása közben, a másik a salakos teniszpályán, szakadó esőben zajlik, a végeredmény mindkét esetben mosógép után kiált. Sokkal többet nem lehet, és nem is érdemes megjegyezni e filmről, talán még annyit, hogy a Pauli apját játszó Jean-Claude Bouillon inkább a bátyjának, semmint az apjának néz ki, és hogy Kristelnek mennyivel jobb filmje a „La marge”, vagy az "Alice utolsó szökése", mint ez a hulladék.

Végeredmény: A softcore műfajában bőven lehetett szemetet gyártani - itt az élő példa

A film: 1 pont 

¿Quién puede matar a un niňo?/Who Can Kill a Child? (1976)

¿Quién puede matar a un niňo?/Who Can Kill a Child? (1976)

Tom és a terhes Evelyn Spanyolországban, a tengerparton vakációznak, úti céljuk egy kis szigeten lévő halászfalu, ahol a férfi már járt néhány évvel korábban. A házaspár vidám falubeliekben, látványos fiesztában, nyugodt pihenésben, kényelmes szállásban és helyi ínyencségekben reménykedik, de mikor megérkeznek, a falu teljesen elhagyatott. Egyedül néhány gyerek van jelen, de a pár nem törődik velük, egészen addig, amíg ki nem derül, hogy a faluban csak ők vannak jelen. A felnőttek mind egy szálig eltűntek, és rövid időn belül nyilvánvalóvá válik, hogy hová: mind halottak…

Elérkeztünk a hetvenes évek európai horrortermésének egyik legvitatottabb darabjához. A „Who Can Kill a Child?”-nak nemcsak a címe provokál, hanem a története is, a megvalósítás pedig egyenesen megdöbbentő. A filmkészítés talán legnagyobb tabuja a gyermekek elleni erőszak bemutatása. Nos, ebben a produkcióban ez a dilemma jelenti magát a történetet is, és egyben a két főszereplő, Tom és Evelyn dilemmáját is. A korábban általam használt „legvitatottabb” jelzőből sejthető, hogy itt bizony igen grafikusan ábrázolják az alkotók az erőszaknak ezt a változatát, konkrétan: erősen mellbevágó például az a jelenet, amikor egy nagyon apró gyermek kedvesen mosolyog a kamerába premier plánban, de a következő pillanatban egy géppisztolyból egy sorozatot eresztenek belé, mire a belőle előbukkanó vér több csíkban elkezd folyni a falon. De természetesen mindennek oka van, a komplett családdal rendelkező (két gyerek otthon, egy meg éppen útban a megszületés felé) hőseink nem véletlenül kénytelenek drasztikus eszközökhöz folyamodni (és az idő nagy részében menekülni). A sztori lényegét azonban nem árulnám el, megteszik ezt helyettem mások (igazából érthetetlen számomra, hogy miért árulja el minden e filmről író forrás a film titkát, és egyben a történet lényegét, hiszen Tom és Evelyn a játékidő jelentős részét azzal tölti, hogy megpróbálja kinyomozni a furcsaságok, a felnőtt lakosság hiányának okát; még a dvd hátsó borítója is már az ötödik sorban kifecseg mindent).

Más szempontból is rendhagyó horror Narciso Ibáňez Serrador remekműve. A horror itt fényes nappal történik, minden egyes véres részlet pontosan megfigyelhető, minden veszélyforrás azonnal látható. A forgatás egyébként négy helyszínen zajlott, így José Luis Alcaine operatőrnek (Serrador barátjának) nehéz dolga volt, amikor a különbözőképpen tűző Nap látványát kellett egységesítenie. Remek alakításokat is kapunk, holott állítólag - saját elmondása szerint - Serrador nem volt túl jó viszonyban a Tomot játszó Lewis Fianderrel, lehet, azért, mert Anthony Hopkinst szerette volna a szerepre (Prunella Ransome-ra már annál szívesebben emlékszik vissza).

1976-os bemutatásakor alaposan megnyirbálták a filmet a cenzorok (Amerikában az „Island of the Damned” címet kapta, hogy jobban el lehessen adni), bár már az is csoda, hogy egyáltalán bemutatták.

Aki a hetvenes évtized horrorfilmjeinek kedvelője, annak mindenképpen érdemes beszereznie Serrador művét dvd-n. Rendkívül erős, fojtogató atmoszférája (rögtön a legelején egy elborzasztó archív összeállítás - amelyet a rendező utólag szívesebben tett volna a végére - látható, ami alaposan megadja a kezdőhangot), bravúros felépítése, klisékkel való szakítása a műfaj egyik kiemelkedő, és hihetetlenül provokatív alkotásává teszik e spanyol mestermunkát.

A dvd a Dark Sky Films vágatlan kiadása interjúkkal (rendező, operatőr), galériával, spanyol és angol hanggal (utóbbi néha kissé zavaróan halk), angol felirattal és egy szépen sikerült belső borítóval.

Végeredmény: Horror fényes nappal - tabudöntögető remekmű

A film: 10 pont

A dvd: 9 pont