I Spit on Your Grave aka. Day of the Woman (1978)

I Spit on Your Grave aka. Day of the Woman (1978)

A "Cannibal Holocaust" hírnevéhez fogható botrányfilm? Tessék, íme az „I Spit on Your Grave”: Jennifer Hills első regénye megírásához nyugalomra vágyik, ezért a zöldbe, egy kis vidéki házba vonul vissza. Nem sejti, hogy nemsokára a poklok poklát kell kiállnia köszönhetően négy közelben lakó férfi megjelenésének, akik rátámadnak és megerőszakolják. A csoportos erőszak után a négytagú társaság az enyhén szólva is retardált Matthew-ra bízza, hogy szúrja le a kábult írónőt, de az végül ezt nem teszi meg - így sor kerülhet Jennifer bosszúhadjáratára, amely kegyetlenségben ugyanúgy nem ismer határokat, mint az ellene elkövetett erőszak…

Nézem a filmet, és értetlenkedem. Meir Zarchi hírhedt exploitation-filmje felkavaró, nagyon brutális, mindemellett remekül megírt és játszott, a rendezéssel pedig szintén semmi probléma sincs. Mi okozta vajon azt a hihetetlenül magas fokú elutasítást, betiltást, gyűlöletet, amit ennek a produkciónak el kellett viselnie? Hiszen a bosszú megjelenítése a vásznon az egyik legősibb témája a filmeseknek szerte a világon, elég csak a nem is olyan régi Bosszú-trilógiára gondolni, de eszembe jut például a „Full Contact”, amelyben a főhőst agyba-főbe verik, de túléli, és visszatér egy kicsit vérengzeni. És hogy végleg tárgyalt filmünk közelébe érjek időben is, volt egy „Bosszúvágy” című Charles Bronson-darab 1974-ben, szinte teljesen megegyező történettel. Bronson karakterének feleségét megölik, lányát brutálisan megerőszakolják, ezért Bronson úgy dönt, hogy a saját kezébe veszi a törvényt, és egyik rosszfiút likvidálja a másik után. Michael Winner vérengzésére ömlött a pénz és a mozilátogató, és még Leonard Maltin is a négyből három csillaggal jutalmazta, miközben elhagyhatatlan fenntartásait is megfogalmazta (miszerint Winner manipulálja a közönséget, az eredeti regényt az alkotók teljesen átírták stb.). Még mindig értetlenkedem, hiszen ha a téma ugyanaz - valakit szexuális sérelem ér, és ezután véres bosszú következik -, akkor hogyhogy egyiknél csilingel a kassza, a kritikusok dicsérik, a másikat ezzel szemben betiltják, meghurcolják és pocskondiázzák? Az erőszak mennyisége nem lehet a probléma: a „Death Wish”-ben két nőnemű személyt is grafikusan bántalmaznak a film elején, az egyik bele is hal, Bronson karaktere pedig alapos söprést végez az alvilág soraiban. Jennifer Hillst többször is megerőszakolják, de ezek a jelenetek messze nem nevezhetők pornográfnak, a nő bosszúja pedig véres, de pár liter véren kívül mást nem látunk, a hírhedt kasztrálós jelenet pedig bravúrosan van megoldva: többnyire csak az áldozat kétségbeesett ordítozását halljuk, és Jennifer arcát látjuk, a „művelet” maga takarásban, effekt nélkül (a fürdővíz habjai alatt) történik.

Az évszámok is értetlenkedésre adnak okot, a „Bosszúvágy” 1974-es, tehát négy évvel előzi meg az „I Spit…”-et, amely ráadásul már könnyebben nevezhető posztvietnáminak (sőt), vagyis az amerikaiak valóságos erőszakkal való korszakos szembesülése után keletkezett.

Száz szónak is egy a vége, én egyetlen okot látok Zarchi filmjének elutasítására, és ez nem más, mint az USA (és vaskalapos kritikusi nemzedéke) patriarchális társadalmi felfogása. Nagy a gyanúm, hogy ha Jennifer Hillsnek a filmben feltűnne a bátyja/apja/szerelme, és az vérengzene az erőszakolók között, az „I Spit…” egyáltalán nem okozott volna ekkora botrányt. De Jennifer Hills maga gyilkol. És hogyan teszi mindezt? A saját eszközeivel, amelyeket nyugodtan nevezhetünk női eszközöknek: míg egy férfi valószínűleg golyót eresztene a gazfickó fejébe, addig az írónő kasztrál. Ezenkívül bedobja bájait is, a rosszfiúk újból feltámadó férfiasságára apellál, elcsábítja őket.

Nos, valószínűleg ez verte ki a biztosítékot a tengerentúlon: a nő ne cselekedjen, majd egy férfi megoldja helyette a problémákat. A nő szenvedjen, ha kell, de ne vegye a kezébe a dolgok irányítását. Ha Charles Bronson indul bosszúálló körútra, az rendben van, csak a családjáért teszi. De hogy egy nő négy férfit harcképtelenné tehet a legszörnyűbb módokon, az kész botrány, be kell tiltani, a kritikusoknak szidalmaznia kell, mert hova is lennénk, ha Jane/Stacy/Mary stb. e film alapján elcsábítana bennünket, aztán mondjuk amíg alszunk, szép gondosan kasztrálna?

Az „I Spit on Your Grave” szinte összenőtt azzal a ténnyel, hogy az amerikai kritikustársadalom oszlopos tagja, Roger Ebert mennyire gyűlöli, konkrétan a négyből nulla csillagot ad rá. Érdemes kielemezni az Ebert által leírtakat. Jól átolvasva az írást Ebert szinte teljesen híján van az érveknek. Leírja, hogy ő moziban látta a filmet, és olyan halk volt a kópia, hogy alig értette a dialógusokat (kit érdekel? Nyissa ki jobban a fülét, vagy most már dvd-n, 5.1-ben is megvásárolhatja). Ezután végtelen elemzést kapunk azokról, akikkel Ebert együtt volt akkor a vetítőteremben. Egy sokat tapasztalt illető például hangosan örömködött a megerőszakolós jeleneteknél, és Ebert - mint írja - legszívesebben odafordult volna hozzá, hogy „Ön undorító” (ismételten csak: kit érdekel? Kit érdekel, hogy ki ül a moziban Ebert mellett, és hogy az a valaki mit élvezkedik az éppen vetített filmen?). Amikor a film második felében Jennifer bosszúja látható, a hátsó széksorokból már a női nézők bravóztak, írja Ebert (a kritikus Úr ezek szerint új módszert fedezett fel: nézd a nézőt, és ez alapján ítéld meg a filmet. Kíváncsi lennék, hogy akkor ezek szerint ha a „Schindler listája” vetítésén egy neonáci társulat jönne izgalomba bizonyos jeleneteken, akkor Ebert Spielberg filmjét is a bőrfejek reakciói alapján ítélné meg? És akkor még a Bruno Ganz-féle „A bukás” bemutatóján felálló, buzgón heilhitlerező csoportosulásáról nem is szóltam).

Miután Ebert nagy nehezen befejezi a moziban helyet foglalók társadalmi, jellembéli és egyéb beható elemzését, azért a filmről is szól valamit. Lássunk csodát, a leggroteszkebb jelenetnek azt nevezi, amikor Jennifer a templomba megy, és tervezett bosszúja előtt bocsánatért könyörög Istenhez. A nyilvánvalóan hímsoviniszta Ebertnél úgy tűnik, ez már végképp túlfeszíti a húrt: egy nő, aki ahelyett, hogy tudomásul venné passzivitását, és helyét az amerikai társadalom soraiban, inkább cselekszik - és még vallásos is? Ebert groteszknek nevezi a templomi jelenetet, ezzel szemben véleményem szerint leginkább az a groteszk, ha elolvassuk a kritikus Úr „Death Wish”-ről szóló értekezését. Talán nem árulok el nagy újdonságot azzal, ha leírom, hogy Ebert itt persze már nem törődik a moziban lévő egyéb nézőkkel, akik hangosan olléztak Bronson önbíráskodása láttán. Ellenben kapunk tőle ilyen mondatokat, mint „Michael Winner, hát Winner olyan jól rendezi az akciójeleneteket.”

Ebert szánalmas patriarchális megközelítésére egyébként a „Visszafordíthatatlan” című francia, művészfilmnek álcázott exploitation-filmről szóló írása a legjobb bizonyíték. A történet ugyanaz: Monica Belluccit megerőszakolják, Vincent Cassel brutális bosszút áll. Ebertnél itt már nem veri ki a biztosítékot az erőszak ábrázolása - pedig van egy közel tíz (!!!) percig tartó erőszakolás -, és a négyből három csillaggal jutalmazza a botrányművet. Ja, hogy itt a férfi áll bosszút? Igen, igen - bólogat Ebert. A férfi cselekedjen, a nő üljön otthon a konyhában a fakanál mellett, nevelje a gyereket (ha van), időnként sírjon egy sort látványosan. Ha meg szexuális sérelem éri, vonuljon vissza.

De hogy valami, kritikusoknál sokkal értelmesebbről is szó essen, az „I Spit…” szintén a korukat bőven megelőző filmek közé tartozik. Sokan szerintem csak egy egyszerű „rape and revenge” produktumot látnak benne, de Meir Zarchi műve messze több ennél. Szól a kiszolgáltatottságról, a lelkierőről, az ember állati természetéről, a férfi-nő hierarchiáról és a legfontosabb: az ember, a nagyvárosi ember elveszettségéről a természetben. Egyértelműek a kapcsolódási pontok az 1972-es „Gyilkos túra” (Deliverance) című, több Oscarra is jelölt John Boorman-drámához. Boorman négy városi hőse azt hiszi, erősebb a természetnél, a folyónál. De a kenus kirándulás rémálommá változik, a természet elsöprő erejét pedig az emberi brutalitás tetőzi be a két helybéli alakjában, akik sokkoló képekben tesznek erőszakot egyikükön. Zarchi írónője alig várja, hogy nyugalomban írhassa könyvét, első dolga a zöldben, hogy levetkőzve a folyóba ugorjon, és élvezze azt (a vizet, a csendet, a madárcsicsergést), amit a nagyváros zajában lehetetlen. A természet azonban itt is visszavág: érdemes megfigyelni, hogy miután Jennifer elszenvedi az első erőszakot, a négy fickó érdeklődése némileg lelohad, inkább csak visszamaradott társuk cukkolásával vannak elfoglalva. Ekkor az írónő elsétál, és ha nem ott lenne, ahol, csak felemelné a telefont, vagy segítségért kiáltana. Ehelyett azonban csapdába esik: tájékozódás nélkül bolyong az erdőben, nem találja a hazautat, és ez újabb lehetőséget ad a négy férfinek, hogy játszi könnyedséggel elé kerüljön (a négy férfi mindegyike természetesen ugyanolyan könnyen tájékozódik az erdőben, mint a „Gyilkos túra” két helybélije. Az „I Spit…” viszont még egy lapáttal rátesz, hiszen a mind a négyükről tudjuk, kicsoda, normális foglalkozásuk és családjuk van). Jennifer ekkor egyértelműen a természet áldozata is, hiszen tévelygése miatt kényszerül elszenvedni az újabb és újabb erőszakot, és kerül olyan helyzetbe, hogy egyetlen centiméterre, egy késpengényire van a haláltól.

Az írónő irtózatos bosszúja tökéletesen megindokolt: nincs bíróság, amely ítéletével bármennyire is kárpótolni tudná Jennifert, aki csak egy félkegyelmű tétovaságának köszönheti az életét. De mivel a négy fickó azzal védekezne (és később védekezik is), hogy a nő provokálta őket kevés öltözetével és kihívó magatartásával (Jennifer bikiniben napozott egy függőágyban háza előtt), lehet, hogy az embertelen erőszakot a bíróság egy ejnye-bejnyével elintézné.

Egyáltalán nem nevezném Zarchi filmjét öncélúnak. Minden fontos eseményt dokumentál a kamera, de nem kéjeleg, és az erőszak utóhatásaira ugyanolyan mértékben kíváncsi. Zene egyáltalán nincs, és ez is a dokumentumfilm-jelleget erősíti. Az alakítások nagyon jók, a négy erőszakoló teljesen hiteles, tipikusan a minimális iskolázottságú ösztönlényt testesítik meg, akik a (számukra) unalmas vidéki életüket szívesen feldobják valamilyen - akár szexuális - mókával. Camille Keaton emlékezetesebb már nem is lehetne: pár évvel korábban mint a zavart Solange bolyongta bele magát a memóriánkba, itt pedig egy fizikálisan és pszichésen is kimerítő szerepet old meg hibátlanul. Zarchi egyébként megtörtént eseményekre alapozza filmjét, elmondása szerint egyszer egy parkban egy meztelen, megerőszakolt nővel találkozott, akit ezután a rendőrségen még borzalmasabb adminisztratív procedúrának vetettek alá. És hogy az „I Spit on Your Grave” is dicsőíti az önbíráskodást? Vajon mások mit tettek volna az adott helyzetben Jennifer Hills helyében? Vajon manapság nem tucatszámra készülnek Hollywoodban az önbíráskodó hősökről szóló filmek, amelyek dollármilliókat hoznak a gyártó stúdióknak? Vajon miért lett világsiker a „Bosszúvágy”, és vonzott négy folytatást maga után? Napjainkban is aktuális probléma-e az „I Spit on Your Grave” által bemutatott történet? Szerintem nagyon is.

A dvd az Elite Entertainment millenniumi kiadása, melyen 5.1-es hang, anamorf szélesvásznú kép, valamint rajongói és rendezői kommentár is található. Az extrák nagy része szöveges, és valahogy a körítést tekintve többet várna az ember - mondjuk legalább egy Camille Keatonnel készült interjút. De mindenkit megnyugtatok, Roger Ebert személyes élményei a filmmel kapcsolatban innen sem hiányozhatnak.

Végeredmény. A női önbíráskodás alapfilmje erős idegzetűeknek

A film: 10 pont

A dvd: 8 pont