I Spit on Your Grave (2010)

I Spit on Your Grave (2010)

Jennifer, a fiatal írónő visszavonul egy kis vidéki házba, hogy senkitől sem zavartatva alkosson. Ebben azonban megakadályozza négy helyi fickó és retardált barátjuk. A kvintett betör a fiatal nőhöz, és többször is erőszakot követ el rajta. Jennifer bosszúja azonban szépen sorban mindegyik tettest utoléri…

Az amerikai remake-őrület újabb állomásához érkeztünk el, ugyanis a híres-hírhedt „Day of the Woman”/”I Spit on Your Grave”, Meir Zarchi rendező műve sem kerülhette el a sorsát, és egy Steven R. Monroe nevű úriember irányítása alatt elkészült a feldolgozás.

Mit is várhatunk el egy feldolgozástól? Egy történet olyan újbóli filmre vitelét, amely napjaink világába ülteti a régi sztorit, és új elemekkel gazdagítja azt. Mit is kapunk manapság a feldolgozásoktól? Nem ezeket. Ma egy remake így készül: öljünk ki minden értelmes dolgot és mondanivalót az eredeti történetből és mintegy sallangként dobjuk a kukába, a helyére tegyük a filmbe azt, amitől - úgy gondoljuk - a mai fiatalság (a mozikban a kasszába pénzt csengető korosztály) majd szeretni fogja, és többször is megnézi, hogy nekünk több pénzünk legyen. Ja, és mindezt persze kevés energia ráfordításával, mivel forgatókönyvvel már nem nagyon kell bíbelődni.

Nos, az új „I Spit on Your Grave” tökéletesen megfelel a legújabb kori elvárásoknak, hiszen a borzongató atmoszférát, az „ember vs. természet”-aspektust és a főszereplőnő karakterét is sikeresen kipusztították belőle. Némiképp javítanom kell magam, hiszen az atmoszférából egy kevés azért maradt, méghozzá a film elején. Ekkor van egy-két „hangulatos” jelenet, bár ez leginkább annak köszönhető, hogy ekkor még az új szolgaian másolja az eredetit. A természet szerepe szintúgy a kukában végzi, Monroe nem véletlenül hagyja ki Jennifer azonnali fürdőzését a tóban, majd a nő hosszas botorkálását a rajta elkövetett galád erőszak után. Monroe-nak úgy tűnik, nincs érzéke ilyen apró-cseprő dolgokhoz (melyeket egyébként úgy hívnak, hogy szimbólumok). A legfájdalmasabb azonban, hogy főszereplő írónőnk karakterét a film második felére nullára, sőt, megkockáztatom, a mínuszok tartományába sikerül leredukálni, hiszen egy C-kategóriás slasherre jellemző módon tűnik fel időnként szúrós tekintettel, hogy jól kivégezzen valakit. Míg tehát 1978-ban Jennifer egy hús-vér ember volt, akivel, és akinek fájdalmával azonosulni tudtunk (lásd templomi jelenet), most már csak egy gyilkológép, amely mechanikusan rója bosszúja köreit, és pusztán eszköz a forgatókönyvíró kezében, hogy a nagy gonddal kiagyalt kivégzéseket szemünk előtt végrehajtsa. Mert a kivégzések nagy műgonddal kiagyaltak, azt meg kell hagyni (a savas kádra még csettintenék is - ha egy Jason-filmben lenne, mert annak pont ez a lényege), csak éppen itt az emberi tényező vész el jóvátehetetlenül a buzgó ötletelés és hentelés közepette.

Ami még pluszként az alkotók eszébe jutott, azért sem osztanék plecsnit nekik. Az elkövetők nem négyen, hanem öten vannak, kiegészülnek ugyanis egy ritka béna seriffel, kinek motivációi szinte sehol nincsenek, ráadásul folyamatos idegrohamai elég fárasztóak. Az alakítások ilyenek-olyanok, a rosszfiúk többnyire őrjöngenek, mindegyikük igyekszik nagyon-nagyon gonosznak látszani. A retardáltat, Matthew-t játszó tag elég gyengus, a Jennifer bőrébe bújt Sarah Butlernek van egy-két jól sikerült jelenete a film első felében, a másodikban viszont már csak arra van degradálva, hogy szúrósan nézzen ki maga elé lógatott hosszú haja mögül.

Az erőszak naturalisztikus, de hát ez mondjuk manapság már nem újdonság. Arról viszont újra és újra elfeledkeznek az alkotók, hogy ha a szkript, az atmoszféra és a rendezés nincs a helyén, a legsokkolóbb erőszak-ábrázolás is csak unalmat válthat ki a nézőből. Valahogy így voltam ezzel itt is: ha az erőszak brutalitása nem lenne ilyen heves, nem is horror lenne filmünk műfaja, hanem thriller. Ja, és ha már thriller: van még egy thrillerszerű „fordulat” is a film legvégén (a seriff úr családjával kapcsolatban), de annyira kínos, hogy részletezni sem érdemes. Mint ahogy véleményem szerint - és az eddigi tapasztalatok alapján - abszolút nem érdemes a hetvenes évtized hírhedt exploitation-filmjeit leújrázni. Ezek a filmek erős lábakon álló történetekkel bírtak, az erőszak ábrázolása csak ezután következett, és szerves része volt a kifejezésmódnak (persze - tegyük hozzá - akkoriban is gyártottak sok szemetet, de közel sem annyit, mint ma). Hozzáértő kezek és agyak a történet érdekében alkalmazták a sokkolást és az erőszakot, míg manapság az egésznek tucatjellege van. Az 1978-as „Day of the Woman” a mai napig erőteljes exploitation dráma, míg a remake-re (melyben egyébként Zarchi bácsit executive producerként tüntetik fel a stáblistán - reméljük, ezzel járt valami zsebpénz is) valószínűleg egy-két hétig fogunk emlékezni a megtekintése után - vagy addig, amíg be nem tesszük a lejátszóba valamelyik Fűrészt…

Végeredmény: egy újabb felesleges remake azok sorában, melyek egy dolgot bizonyítanak, nevezetesen, hogy hogyan lehet a régi történetet elbaltázni

A film: 4 pont