Gli orrori del castello di Norimberga/Baron Blood (1972)

Böjtös Gábor kritikáiból:

Gli orrori del castello di Norimberga/Baron Blood (1972) 

Peter Kleist (Antonio Cantafora) visszatér Ausztriába, hogy családfája után keresgéljen egy csöppet, amin belül is leginkább a szörnyű múlttal rendelkező Otto von Kleist báró áll érdeklődése középpontjában. A gyönyörű, kastéllyal is rendelkező helyre érve nagybácsija, és a kastély felújításán dolgozó fiatal Eva (Elke Sommer) fogadja – utóbbival elég gyorsan közös nevezőre jut hősünk, de annyira, hogy az első romantikus randijukon is rögtön szellemet idéznek, avagy a Peter által megtalált ősi ráolvasás segítségével igyekeznek feléleszteni a bárót – ami mondjuk nem tudom, miért olyan jó a srácnak, elvégre ha kardélre hányják, attól még nem lesz jobban tisztában a családfájával. Egy elbaltázott kísérlet után a terv sikerül, a báró feléled, és innentől minden zajlik a szokásos menetrend szerint, avagy jönnek a kellemes kis gyilkosságok, a sikoltozás és rettegés, majd a lezárás.

 

Ahogy az az A Bay of Blood esetén is le lett írva, ezúttal is működik a „nem rossz, de nem emiatt emlékezünk Mario Bava munkásságára”-véleményezés, hiszen a Baron Blood esetében ismét gyönyörűen fényképezett mozi a jutalmunk, nagyszerű zenével (ismét Cipriani munkája), jó kis gyilkosságokkal, jó színészekkel (köztük ismét felbukkan egy rövid időre Elmi is) – ám az egész valahogy unalomba fullad, közel sincs a zseniális Black Sunday-hoz. A kastély hihetetlenül jól néz ki, ahogy a belső terek, fegyvertárak is, és részben működik a gótikus paura, ám ahogy mondtam, mindez valamiért a ködbe vész, ezúttal nem sikerül tartani a feszes tempót és a vissza-visszatérő suspense-bombákat. Kár érte, hiszen a kezdetnél még nagyon lelkesedtem.

A dvd ezúttal is a második életmű-doboz része, van rajta angol hang, trailer, kommentár, és pár rádiós spot. Önmagában nem kötelező darab ez sem, de a gyűjtemény már jobban javasolt, főleg az első doboz, amely a mester főbb műveit tartalmazza.

A film: 7 pont

A dvd: 8 pont

(A kritikáért köszönet illeti Böjtös Gábort)