Rémképek/Shadow (2009)

Rémképek/Shadow (2009)

Az iraki háborút is megjárt David a „Shadow” nevű, civilizációtól némileg elzárt területen szeretne mountain bike-ozni. Mielőtt átadná magát kétkerekű hobbijának, betér egy ivóba, ahol találkozik a szépséges Angeline-nel és két erőszakos alakkal, akik a környéken vadásznak. Miután a két férfi rászáll a fiatal nőre, David közbelép, így borítékolható a konfliktus. Az erdőben a két vadász hajtóvadászatot indít David és Angeline ellen, de a felfegyverzett üldözők, és az üldözött kerékpárosok sem sejtik, hogy a fák között milyen egyéb borzalmak várnak rájuk…

A „Rémképek” rendezője, Federico Zampaglione ambiciózus figura (és nagy horrorrajongó, plusz együttese is van), hiszen filmjével megpróbál életet lehelni a csizma alakú ország mozgóképes iparának egyik szép lassan örök álomba szenderült műfajába. Hogy milyen eredménnyel? Nos, a szándékért dicséret jár, a nagy műért azonban már nem tudok ilyen mértékben lelkesedni. A produkció három részre tagolható, az elsőben megismerkedhetünk a két (pozitív) főszereplővel, és két jujjdegonosz (csak rájuk kell nézni) fazonnal, akik még egy böhöm vérebet is maguknál tartanak. Ez az első rész tulajdonképpen egy nagy üldözés, megspékelve folyamatos biciklizéssel (utóbbi azért kap ilyen nagy hangsúlyt, mert Zampaglione is ennek a hobbinak hódol). Horrorra vágyó, és talán más énünk is ekkortájt eléggé unatkozni fog (bár a szarvasok nagyon édik), és kérdés, hogy főszereplőink miért állnak (ülnek) le lírázni, amikor két fegyveres-kutyás tag hajkurássza őket. De mindegy is, jöjjön a középső rész, amely egészen biztató: karaktereink egy része fogságban találja magát, és itt a horroristák éledezhetnek, Zampaglione egyre brutálisabb dolgokat kezd a képernyőre pakolni. Láthatunk elektromos árammal történő elevenen megsütést (nem halálosan), premier plánban egy szemhéj is lemetélésre kerül, de vannak egyéb meghökkentő dolgok is, például Hitler, Sztálin, Bush arcképei a falakon (lényeg az objektivitás, nesze egy gyomros a náciknak, bolsiknak, meg a nyugati kapitalizmusnak - kíváncsi lennék, Zampaglione egy Berlusconi-portrén elgondolkodott-e).

Ez a középső szegmens kedvcsinálónak nem rossz, van hangulata, és valószínűleg egyre növekvő érdeklődéssel várjuk majd, hogy hová fog mindez vezetni, mi van Federico barátunk tarsolyában. Hát nem sok, a harmadik, befejező része a filmnek egy csavar, de nem túl sikeres, eredeti, vagy kielégítő csavar. Ekkor minden szereplő a helyére kerül (bár azt megkérdezném, hogy az elképesztően dagadt pasit hogy engedte át a sorozóbizottság, és ha már átengedte, hogyhogy irodai munka, papírtologatás helyett éles bevetésre küldik), de az egész nem valami meggyőző.

Egyszer mindenképpen nézhető darab a „Rémképek”, de ha Argento, Deodato és társaik - akik előtt Zampaglione vadul hajbókol a stáblista végén - ilyesmi színvonalú filmeket gyártottak volna az olasz horror aranykorában, most nem igazán emlékeznénk ilyen jó szívvel munkásságukra.

Végeredmény: Felejthető tisztelgés a nagy olasz zsenik előtt

A film: 5,5 pont

Trip with the Teacher (1975)

Trip with the Teacher (1975)

Egy tanárnő négy diáklánnyal vidéki buszozásra indul. Fájdalom, nem sokáig tudnak gyönyörködni a tájban és az utazás egyéb szépségeiben, ugyanis a busz lerobban. A járgány ráadásul egy meglehetősen sivatagos, elhagyatott helyszínt választ a lefulladáshoz, így az utasok számára a várakozás, gyaloglás, vagy stoppolás unalmas percei következnének. Feltűnik azonban a láthatáron három motoros, akik nagylelkűen felajánlják segítségüket. A sofőr és a tanárnő beleegyezik, hogy a motorokkal elvontassák a buszt egy kis házhoz, ahol az egyik bőrdzsekis állítása szerint segítséget kaphatnak. A ház azonban kihaltnak bizonyul, és ezzel igazi rémálom veszi kezdetét a busz védtelen utasai számára.

Az ember megnézi a „Trip with the Teacher” című filmet, aztán felüti az imdb-t, és nem akar hinni a szemeinek. Jelen sorok képernyőre vetésekor ugyanis ez a remekül sikerült kis exploitation-darab 2,2 csillagon vesztegel az adatbázisban (sokáig 1,7 volt). Érdekes módon az írásos kritikák kb. 95 százaléka szintén meg van döbbenve ezen a számon, és ennél azért lényegesen jobbra értékeli a művet. Mert milyen is a film? Atmoszférikus, pergő, profin fényképezett és kellően szadisztikus. Külön kiemelném a későbbi híres-neves rendező, Zalman King alakítását: King méltó társa mondjuk David Hessnek, teljesen beteges, vigyorog, fintorog, nyöszörög, néha sunyin meglapul, a piszkos munka nagy részét tétovább tesójára hagyja, a lányokat és a tanárnőt viszont előszeretettel terrorizálja.

A költségvetés az egyik motor napi benzinadagjának megfelelő összeg lehetett, már ezért is csodálatra méltó, hogy Earl Barton rendező mennyit kihozott belőle. Ha a házmegszállós exploitation-klasszikusok mellé beállítjuk a „Trip… „-et, mint egyfajta roadmovie-s változatát a műfajnak, nem hiszem, hogy szégyenkeznie kellene. Leszámítva talán az egyik utolsó (pozitívnak szánt) fordulatot, minden remekül működik: a diáklányok egész jól játszanak, King félelmetes (lehet, hogy néha be is lőtte magát forgatás közben, hogy autentikusabbnak tűnjön) és van néhány igen beteg jelenet is, melyek közül a legdurvább az, amikor az egyik menekülő lányt King nemes egyszerűséggel a homokba fullasztja, majd leúsztatja a folyón. Brutális kis darabról van tehát szó, még ha ez a brutalitás nem is éri el az olaszok szintjét.

A dvd a már korábban említett, nyolc filmből és két kétoldalas lemezből álló „Drive-in Cult Classics” című gyűjtemény, melyet nem lehet eleget ajnározni: jó képminőség, színvonalas filmek kellemesen olcsó áron.

Végeredmény: Jogtalanul alulértékelt seventies trash

A film: 8,5 pont

A dvd: 7 pont

Sorority Babes in the Slimeball Bowl-O-Rama (1988)

Sorority Babes in the Slimeball Bowl-O-Rama (1988)

A cím nyugodtan megtéveszthet mindenkit, David DeCoteau filmje ugyanis értelmileg valahol egy szinten van vele. Adva van három iszogató kollegista fiúcska, akik nagyon unják magukat, ezért úgy döntenek, hogy valami izgalmas programot keresnek estére. Van egy fülesük arról, hogy nem messze onnan két kollegista leányzó beavatási szertartására fog sor kerülni, ezért elhatározzák, hogy nekik ezt mindenképpen látniuk kell. Nagy igyekezetük végül - miután páholyból (= az ablakból) végigélvezték a fenekelést, habbal lefröcskölést, és hasonló értelmes dolgokat - abba torkollik, hogy fejjel előre zuhannak be a zuhanyzóba. A beavatást végzők ezután megbízzák a két beavatottat, és három új, kényszerű fiúvendégüket azzal, hogy lopjanak el a közeli bowling-csarnokból egy serleget. A helyszínen a serleg mellett azonban egy démonba is belebotlanak, aki azt ígéri, hogy a fiatalok mindegyikének teljesíti egy kívánságát - holott valójában igen véres tervei vannak velük. Még leírni is fárasztó ezt a sok sületlenséget, hát még végignézni. David barátunk (aki egyébként e percig már 117, többnyire vacak filmet hozott össze életében) filmje ugyanis annyira dilettáns, hogy az már szinte fáj. Az alakítások borzalmasak (Linnea Quigley mint „betörő” viszi itt a prímet), a horror szóra sem érdemes, a humor meg annyira hatástalan, hogy az a kínos hatványozott értéke. A démon is egy nagy vicc, különösen, mikor megszólal (márpedig jó sokat - túl sokat - beszél) azon a harlemi gettókat idéző hangján.

Ritka értéktelen kis celluloidpazarlás tehát a „Sorority Babes…” (az „író” Sergei Hasenecz-nek egyébként ez volt az egyetlen agyszüleménye, később már nem kapott lehetőséget - mily meglepő), amelyet még a meztelen jelenetei is csak másodpercekre dobnak fel (régen rossz, ha ilyesminek kell egy horrorfilmet feldobnia), a további tartalom viszont már egyáltalán nem.

Végeredmény: Tipikus nyolcvanas szemét, melynek szinte minden alkotóeleme vonal alatti

A film: 2,5 pont 

Swedish Erotica - Christina Lindberg filmjei

Swedish Erotica - Christina Lindberg filmjei

Abban az időben Skandinávia férfilakosságának nagy százaléka róla álmodozott. Többnyire bánatos arckifejezésével, tipikus „schoolgirl”-megjelenésével és gyakori ruhátlan szerepeivel ő volt a vágyakozás tárgya. Christina Lindbergről van szó, aki különösen a hetvenes évek elején volt sikeres. Erotikus filmjei után sikerei csúcsára ért, amikor elvállalta a megrögzött Tarantino-rajongók számára is ismert, kultikus „Thriller: A Cruel Picture” című exploitation/bosszúdrámát, amelyben még a fél szemét is kiszúrják. Lindberg népszerűsége egyébként az évtized második felétől kezdett homályosulni, amikor a hardcore-szerepekre nem volt hajlandó. Összeerotizált vagyonkáját azonban sikeresen fektette be, és azóta is boldogan él (az újságíró szakmában), a filmvilágtól némileg eltávolodva. A Revelation névre hallgató dvd-kiadó gondolt egyet, és egy triplalemezes kiadvánnyal hódolt a svéd szépség előtt.

A kiadás első lemezén még nélkülöznünk kell Lindberg kisasszonyt, ez ugyanis az

Ur kärlekens sprak/Language of Love (1969)

című oktatófilm, de annyi erővel akár biológiaórának is nevezhetnénk. Két férfi, és két női pszichológus/szexológus/orvos/szaki összeül egy szobában, és alapos ismereteket nyújt át verbálisan a nézőnek szex témájában. Egymás szóbeli lapogatása közepette filmbejátszásokat is kapunk tőlük szexológiai kísérletekről, néhány pár közösködéséről, majd az egyik férfi, egy orvos beszámolói következnek, melyekben különböző nők témába vágó problémákkal keresik fel a doktor urat. Mai szemmel nézve a film már az ártalmatlan kategóriájába tartozik, bár jó néhány férfi és női nemi szervet is megcsodálhatunk extrém közelképeken, miközben a tudást magából csak úgy ontó négyesünk kellemesen eliszogat és elüldögél a kényelmes kanapékon.

A második lemez már az egyik Lindberg-klasszikust, az

Anita - ur en tonarsflickas dagbok/Anita: Swedish Nymphet (1973)

című erotikus drámát tartalmazza. A sztori egyszerű: a 16 éves Anita mindenkivel lefekszik, aki az útjába kerül. Szerencséjére azonban találkozik egy fiatal, pszichológusi pályára igyekvő fiúval (a fiatal Stellan Skarsgard, aki Hollywoodot ekkor még csak az újságból ismerte), aki igyekszik kikúrálni őt - talán mondanom sem kell, hogy közben bele is szeret, és a verbális gyógykezelés eleinte nem túl sikeres. A filmmel az égvilágon semmi gond nincs, teljességgel nézhető.

A feketeleves a harmadik lemezen található, az

Exponerad/Exposed (1971)

névre hallgató Lindberg-film, amelyet szerény 36 országban tiltottak be. A történet itt is távol áll a bonyolulttól, Lindberg Lenát játssza, aki nem nagyon tud dönteni kortárs barátja, és a szadisztikus hajlamokkal bíró Helge között. Helge meztelen fotókat készít róla, partikon felkínálja néhány vendégnek - aztán viszont folyamatosan fut utána bocsánatot kérni. Mikor Lena és barátja között nagyjából helyre jönnének a dolgok (az ugyanis lekevert neki egy jókorát, hallva a partikról és Helgéről), annak anyja is belekavar a kapcsolatba egy meggondolatlan beszólással (meglátja az egyik fotót, és lekurvázza Lenát), ezért a film fináléja során újra Lena és Helge kettőse lép az előtérbe. Én eddig a fináléig nem igazán értettem a tömeges betiltás okát, aztán az utolsó tíz perc után már igen: Helge ekkor elég keményen tér a tárgyra, például kikötözi az ágyhoz Lenát, és bicskájával elintézi, hogy annak hálóinge a selejt kategóriájába kerüljön át (a bicska pedig még további szerephez is jut a jelenet során).

A három mozgókép közül az „Exposed” a legszínvonalasabb. A rendezés (Gustav Wiklund) itt a legérettebb, van egy hangyányi szürrealizmus is, és hogy a lényeget ki ne felejtsem, Lindberg kisasszony itt a legerotikusabb, szinte már a kamera is beindul rá, amint meglátja. A dvd elég egyszerű kiadás, a kép egészen tűrhető, eredeti a nyelv, angol felirattal. Sajnos semmi extra.

A filmek: 5,5, 8 és 10 pont

A dvd: 7 pont

Henry és June/Henry & June (1990)

Henry és June/Henry & June (1990)

Az 1930-as évek elején járunk, amikor is megelevenedik előttünk Anais Nin naplója. Az írónő viharos viszonyba bonyolódott a híres-hírhedt íróval, Henry Millerrel („Ráktérítő”), de csodálta annak titokzatos feleségét, June-t is. A két író véletlenül találkozik, Miller pedig felajánlja Anaisnak, hogy hasznos tanácsokkal látja el, így segítve pályafutását. A szakmai kapcsolatból villámgyorsan szerelmi kapcsolat lesz, csak az a kérdés, meddig sikerül e viszonyt eltitkolni June elől…

A „Henry és June” óriási vihart kavart. Philip Kaufman erotikus drámája gyakran explicit, ezzel együtt rendkívül színvonalas adaptációja Anais Nin naplójának (amely egyébként Magyarországon is megjelent a kilencvenes években). Az említett explicit jelenetek azonban többnyire csak meztelenségre korlátozódnak, a grafikus szex jóval kevesebb, mint mondjuk egy hasonló tematikájú francia filmben. A korhatároló bizottság ezzel együtt nem volt elégedett, és visszautasította a „Henry és June” R-kategóriába sorolását. Kaufman tiltakozott, mondván a filmben jóval kevesebb maga a szex, mint a három évvel korábbi „A lét elviselhetetlen könnyűsége” című művében, az mégis megkaphatta az R-jelzést. A bizottság (MPAA) eme érvek ellenére hajthatatlan maradt, és megalkotta az NC-17-es kategóriát, amely nem tette lehetővé, hogy a filmet főműsoridőben reklámozhassák (a szigor legfőbb oka állítólag egy erotikus fénykép volt, melyet Anais a film elején szemlél).

Hogy a néha nevetségesen prűd bizottság után magáról a filmről is szó essen, elmondható, hogy Kaufman 1987 után újra varázsol. Bár a „Henry…” egy árnyalatnyival talán elmarad színvonalában „A lét…” mögött, a rendező mindkét filmmel bizonyítja, hogy a megfilmesíthetetlennek tartott irodalmi alapanyag vászonra adaptálásának nagymestere. Mindkét film esetében leszögezhető, hogy olyan élményt nyújt, mintha európai produkciót néznénk: a forgatókönyvek kiszámíthatatlansága, a („Henry…” esetében) látszólagos eseménytelenség, a helyszínek tökéletessége és végül, de nem utolsósorban a javarészt európai stáb jelenléte. A „Henry…” mozgatórugója a portugál Maria de Medeiros, aki korunk Európájának egyik legnagyszerűbb színésznője már a nyolcvanas évek óta, bár érdekes módon Keletre nem túl sok munkája jut el. Medeiros legnagyobb sikerét (Volpi Kupa a Velencei Filmfesztiválon) a „Két fivér, egy nővér” című Teresa Villaverde-drámában aratta a szívszaggató sorsú hősnő szerepében, de forgatott már Bigas Lunával, Tarantinóval és Michel Deville-lel is, sőt, sikerrel mutatkozott be rendezőként is. Kaufman filmjével kapcsolatban sok helyen csak a stáb amerikai részét említik (Uma Thurmannel az élen), de a főszereplő egyértelműen Medeiros, és az általa alakított Anais.

Kaufman rendkívül erotikus jeleneteket kreál, de mindvégig hű marad ahhoz, hogy June, a feleség a rejtélyes, megközelíthetetlennek tűnő nőalak, míg Anais figurája szolgáltatja a jelen lévő erotika „aktív” részét.

A korabeli Párizs felidézése nagyszerűen sikerült, az utcai forgatag, a vendéglők, a bordélyházak - mintha visszautaztunk volna közel 80 évet az időben. Az atmoszféra, a jól eltalált karakterek és az erotikus feszültség miatt még az sem feltűnő, hogy a forgatókönyv többnyire szintén csak az imént felsoroltakra, és nem konkrét eseményekre, fordulatokra koncentrál. A „Henry és June” talán az utolsó számottevő erotikus film Amerikából, sajnos ez a műfaj jelenleg egy-két kivételtől eltekintve mesterséges kómában van a tengerentúlon.

A film vhs-en a kilencvenes évek derekán jelent meg a szép emlékű UIP-Dunafilm jóvoltából (feliratosan!), de készült egy remek magyar szinkron is Götz Anna, Györgyi Anna és Kozák András közreműködésével. A dvd-megjelenés a világ nagy részén már megtörtént (néhol a blu-ray is), idehaza azonban az ígéretek ellenére nem lett belőle semmi.

Végeredmény: Mesteri, végtelenül érzéki dráma remek szereplőkkel

A film: 10 pont

La campana del infierno/The Bell From Hell (1973)

La campana del infierno/The Bell From Hell (1973)

Juan kiszabadul börtönéből (egy őrültek házából), hazatér és alig várja, hogy találkozzon nénikéjével, és három kuzinjával. Juant azonban nem a rokonok végtelen szeretete vezérli, hanem a bosszú. Bosszút akar állni a négyeken azért, hogy évekig négy fal között kellett tengetnie az életét. Amikor elérkezik a látogatás ideje, Juan már felkészült a gyilkosságokra…

Irgalmatlanul sokat vártam ettől a kultikus spanyol-francia produkciótól, hogy aztán kisebb csalódáson essek túl a 90 percnyi játékidő elteltével. A sztori sokat ígérő, a fényképezés, de úgy egyáltalán a teljes film kinézete szépséges - Manuel Rojas keze munkája - , ennyit már az első negyedóra után leszűrhetünk. A hangulat is példás, a főszereplő határozottsága pedig érdekes fejleményeket vetít előre. Aztán megérkezünk a nagy eseményhez, magához a bosszúhoz, melyre az egész történet épül. A felvezetés remek, kísérteties, ahogy Juan a berendezési tárgyak mögött/alatt elhelyezi közelgő szörnyű tettének kellékeit, ragtapaszokat, és kötéldarabokat.

De aztán az egész valahogy nem lesz annyira emlékezetes, mint amennyire (el)vártam volna. A nagy felakasztásos, kibelezni szándékozós hadművelet eléggé (nagyon) konvencionális befejezésbe torkollik, az meg kissé dühítő, hogy valakinek, akire több kaptárnyi darazsat uszítottak, semmi baja ne essen (már attól eltekintve, hogy a feje a felismerhetetlenségig feldagadt a csípések következtében, de ez a tény e filmben egyáltalán nem kiált kórházi látogatásért).

A befejezés nem rossz, de valahogy még annál is többet vártam volna. Lehet, hogy e kiegyensúlyozatlanságokban annak is szerepe volt, hogy a rendező, Claudio Guerin a filmben is szereplő harangtoronyból egyszer csak lezuhant, és nem is kelt fel többé (a helyét az a Juan Antonio Bardem vette át, aki a magyar vhs-korszakból is ismert, Omar Sharif-féle „A rejtelmes sziget” direktora volt, ráadásul ugyanebben az évben).

Mindazonáltal érdemes megtekinteni a „harangot”, hiszen bőven leköti a figyelmet, és nem győzöm elégszer hangsúlyozni, a látványt nagyon professzionálisan tették fel az alkotók a celluloidra.

Végeredmény: Nyomaiban perverz bosszúdráma nem kellően nagyot szóló végső csattanóval

A film: 7,5 pont

Elhagyatva (The Abandoned, 2006)

Elhagyatva (The Abandoned, 2006)

Marie Jones egy oroszországi házat örököl, amihez gyerekkorában, 40 évvel korábban már volt némi köze. A ház az erdőben, emberek által egyáltalán nem látogatott területen található, és csak egy hídon átautózva megközelíthető. A ház közelébe érve a nő sofőrje eltűnik, őt magát pedig odabent pokoli meglepetések várják…

Óriási, vagy talán még annál is nagyobb reményekkel vágtam bele Nacho Cerdà horrorfilmjébe, hiszen volt olyan fórum, ahol úgy ajánlották, mint „kifejezetten a hetvenes évek szürreális horrorfilmjei kedvelőinek figyelmébe”. Ehhez képest a lelkesedésem elég gyorsan lelohadt, de aztán ezzel még nem volt vége, ugyanis a továbbiakban kiderült, hogy az „Elhagyatva” még az alacsonyabbra helyezett lécet is könnyedén leveri. A történet borzalmasan gyenge, bár ha azt bevesszük, hogy hőseink visszamennek az időben a hatvanas évekbe, akkor talán még lehet valami keresnivalója. De rendben: legyen a történet kamu, de az a kamu legyen ijesztő, annyira, hogy kiugorjunk a bőrünkből ijedtünkben. Nos, nem az. Olyannyira nem az, hogy a film időnként altatóként funkcionál. Cerdà az összes hibát elköveti a rendezői székben, amit manapság a szorgos (és középszerű, vagy annál gyengébb) horroriparosok el szoktak követni, így például azt hiszi, ha egy szimpla dialógus alá is szuggesztív(nek) szánt zenét tesz, az majd borzasztó erős hangulatot fog teremteni - nem teremt. Azt is hiszi, hogy az a jelenet egyáltalán nem kiszámítható, amikor hősnőnk egy szekrénybe bújik (egyébként saját maga elől) - de nagyon-nagyon az. És természetesen azt is hiszi, hogy ha a szereplők szinte a teljes játékidőben csak sötét folyosókon és pincékben botorkálnak, az az elejétől a végéig horrorisztikus - sajnos, értékelhető sztori híján csak olyan fél percen keresztül az.

Vagyis röviden összefoglalva, a nagyon buta és gyengus történet miatt a rendezőn múlott, hogy a hangulatból és a jelenetekből kihozzon valamit. A film végére - egy hatásos jelenetet leszámítva (amikor a ház visszaváltozik korábbi állapotába) - kiderül azonban, hogy Cerdà ehhez kevés.

Végeredmény: Butuska eurohorror, amely nagyon sokat akar markolni, de nagyon keveset fog

A film: 3,5 pont