Exposé aka. The House on Straw Hill (1976)

Exposé aka. The House on Straw Hill (1976)

Paul Martin (Udo Kier) mesterségére nézve író, de kisebb alkotói válságba kerül, ezért úgy dönt, hogy felfogad maga mellé egy gépírónőt. Az elhatározást tett követi, és Martin nemsokára már a pályaudvaron van, ahol az érkező Lindát (Linda Hayden) üdvözli. Linda érkezésével megbolydul az élet a kis vidéki házban, az írót folyamatosan gyötrő véres víziók pedig még gyakoribbá válnak…

Ez a brit horrorfilm főként a szereplőiből próbál élni, ezért a castingnál biztosra ment: a férfi főszerepre Udo Kier, a nőire Linda Hayden lett a kiválasztott. Kier a korszak szépfiúja volt, aki például már a „The Story of O”-ban is letette a névjegyét, de két évvel később Argento klasszikus Suspiriájában is feltűnt. Hayden főleg szexi szerepeiről volt híres (Baby Love, The Blood on Satan’s Claw), és hasonló sors várt rá itt is, habár ebben többnyire elnyomja Fiona Richmond, aki szinte végigvetkőzi a filmet. Az erősen erotikus tartalom azonban itt túlságosan nem segít, viszont időkitöltőnek jó.

Kier (akit egyébként teljesen leszinkronizáltak) víziói hatásosan összevágottak, ezek jelentik a csúcspontokat. És ha már összevágás: a produkciót diribdarabra vagdosták a cenzorok, és még az úgynevezett „Video Nasty”-k listájára is felkerült, mint tiltott gyümölcs. Az „Exposé” vége sajnos a legpocsékabb befejezések képzeletbeli gyűjteményébe is bekerülhet, ráadásul az élbolyba, és itt már a minőség elemzésénél tartok. Van egy kis suspense, aztán amikor mindenki személyiségéről lehullik a lepel (nem okoz olyan eget rengető meglepetést) egy kis kergetőzés következik, végül mindennek megkoronázásaként a már említett rémes befejezés, ami annyira kicentizett és hihetetlen, hogy valószínűleg az alkotók ezt valamikor az egyik utolsó utáni pillanatban izzadták ki magukból. És mivel azért a befejezés minősége általában (mindig) jelentősen befolyásolja magának a kész terméknek a minőségét is, elmondható, hogy az „Exposé” a kitűzött célt nagyon haloványan teljesíti.

Végeredmény: „Vidéki” brit horror nagyon elrontott befejezéssel

A film: 4 pont

Damned in Venice/Nero Veneziano (1978)

Damned in Venice/Nero Veneziano (1978)

Nővér és fivér sodródik ide-oda, míg végül egy rokonnál kötnek ki. A nővér szép és szókimondó, a fivér vak, de furcsa víziói vannak, amelyek véres gyilkosságokról szólnak. Egy idő múlva a testvérek egyedül maradnak a házban, majd egy igéző jellemű és kisugárzású idegen teszi náluk a tiszteletét. Az idegen távozása után Christine terhes lesz, a gyermekkel azonban valami nem stimmel: lehet, hogy a sátán nemzette?

Ha ezt a történetet és a belőle készült film évszámát egymás mellé tesszük, rögtön eszünkbe juthat egy híres amerikai horror két évvel korábbról, amelyben Gregory Peck otthonába egy gyermek képében beköltözik valami nagyon gonosz. Az olaszok kedvtelve kopizták le ekkoriban a nagy amerikai kasszasikereket (Az ördögűző sem úszta meg persze), és tettek beléjük még több vért és borzalmat úgy, hogy közben a történeten túl sokat már nem kellett variálni. A „Nero Veneziano” mindenesetre elég érdekes darab, bár messze nem tökéletes, hogy finoman fogalmazzak. Az alakítások elég egyhangúak, viszont meglepetésre a főszerepet játszó Rena Niehaus igen nívósan játszik (sajnos itt nincs partnerei közt Michele Placido, mint a La orcában). Az emlékezetes jelenetek közül figyelemre méltó egy patkányokat és egyéb, csatornában élő nyálkás állatkákat ontó kút (amelyben a vak fiú gond nélkül mosogatja szemeit, hátha csoda történik), valamint az a hírhedt képsor, amelyben ugyanő egy csecsemővel "érdekes" dolgot művel.

A fényképezés, és különösen Pino Donaggio zenéje magas színvonalat képvisel, és a film maga bőven a nézhető kategóriája. Sajnos azonban mégsem lehet megkerülni azt a tényt, hogy Ugo Liberatore produkciója csak egy másolat, egy divathullám terméke. A sztori egy az egyben le van nyúlva, gondos kezek pedig egy kicsit cizellálták az alapanyagot. Ha a néző ettől függetleníteni tudja magát, akkor élvezni fogja a profin időzített sokkeffekteket – de azért azt nem ajánlanám, hogy Richard Donner két évvel korábbi remekműve utólag kerüljön megtekintésre.

Végeredmény: Ómen-kópia – ha az eredeti nincs kéznél, ez is megteszi

A film: 7 pont 

Kuutamosonaatti (1988)

Kuutamosonaatti (1988)

Annit, a szépséges modellt ügynöke, és egyben szeretője egy félreeső síházba viszi a média szenzációra éhes képviselői elől. A cél az, hogy négy napig eltűnjön a médiamunkások elől, és találkozzon testvérével. A nyugalom helyett azonban Annit a horror várja: a közelben lévő motelben egy félőrült dolgozik, aki be akarja cserkészni a híres és gyönyörű jövevényt, de még nála is félelmetesebb az a valaki, aki a motel egy eldugott pincéjében van bezárva - időlegesen…

Finn horror? Úgy van, Olli Soinio rendező úgy döntött, hogy a „fiatal nő veszélyben” mottójára megalkotja a klausztrofóbiával átitatott, kívülről fenyegető terror skandináv változatát. Hogy lássuk, mindezt milyen sikerrel hajtotta végre, ketté kell választanunk a kész művet pozitív - és mily meglepő - negatív oldalra. A pozitív: az Annit játszó Tiina Björkman szép, valamennyire tud színészkedni, az operatőr pedig néhol hangulatosan filmezi a hóval borított tájat. A negatív: sajnos minden más. Gyenge és ötlettelen az események alakulása, az ijesztgetés, az ijesztgetők, a zene, a rendezés és a többi alakítás. Az események úgy alakulnak, hogy az ember álomba szenderülhet rajtuk, egy kis bújócska, egy kis „ide-oda betörünk”, egy kis futkosás a hóban. Utóbbiból ráadásul kettő is van, a retardált kétszer is beletapos a traktorja gázpedáljába (és mindkétszer ugyanúgy elbénázza). A két rémpofával kapcsolatban egy kérdés merülhet fel, nevezetesen, hogy melyikük a nevetségesebb. A mélypont a Johannes nevű tesó megjelenése, az őt játszó Kim Gunell tényleg csak nagy szemekkel mered maga elé, ennyi dolga van. Soiniónak emellett az időzítése is rossz, így még az akár működőképes jeleneteket is elrontja (ilyen például Björkman kisasszony menekülése a nagydarab szörnypofa elől a motelben, ami inkább komikus, semmint ijesztő, vagy izgalmas).

Mivel a film unikum, hiszen finn horror azért nem jön velünk szembe mindennap, egy ideig bizakodva nézzük, de aztán sajnos láthatóvá válik, hogy ez itt és így nem megy. Nálam körülbelül egy óra elteltével jött el ez a pillanat; ekkor minden erőmre szükségem volt, hogy ébren maradjak, a filmvégi házrombolásnál pedig leginkább a „Szalmakutyák” ugyanilyen tárgyú jelenete után kezdtem vágyakozni. Soinio tehát nem igazán mutatta meg, hogy a horror terén különösebb képességekkel rendelkezne. Mondjuk az viszont megsüvegelendő, hogy mersze, az van: egy alkalommal Björkman méla undorral kapcsolja ki a tévében Alfred Hitchcockot…

Végeredmény: Agyatlan, hatástalan ijesztgetés a messzi Északról - viszont a hősnő kutyája nagyon aranyos

A film: 4 pont

Kristályszemek/Occhi di cristallo/Eyes of Crystal (2004)

Kristályszemek/Occhi di cristallo/Eyes of Crystal (2004)

A giallo egy csodálatos filmes műfaj. Vegyíti a pszichothrillert, a thrillert, a horrort és az erotikus filmet, és erőteljesen a figurái lelki állapotára, sőt, azoknak sötét oldalára fókuszál. Előhozza számos karakteréből a perverzitást, a vad szenvedélyeket… és még hosszasan sorolhatnám. Jelesebbnél is jelesebb művelői közül talán már csak Argento nevezhető aktívnak, de összességében mára a műfaj (sok másik mellett) a vegetálás állapotában van. Ezért is volt meglepetés 2004-ben, amikor Eros Puglielli leforgatta az „Eyes of Crystal” című filmet, ami bizony a giallók legszebb hagyományait próbálja követni. Minden, a műfajra jellemző elem megtalálható benne: titokzatos gyilkos, némi okkultizmus, feltörő sötét múltbéli emlékek, valamint halálos veszélybe kerülő fiatal nő is.

Hogy Puglielli milyen sikerrel jár a filmjével? Megmondom őszintén, engem nem késztetett „A giallo újra él!”-felkiáltásra. Tisztelem a szándékot, és örülök, hogy a mai kockázatmentes filmgyártásban valaki ilyesmivel próbálkozik, de a végeredmény erősen felemás. Bár a fényképezésre nem lehet panasz, és a hatásos helyszínekre sem, valahogy a dolog ismét az érzéken, a tehetségen bukik el. A történet (rejtélyes sorozatgyilkos hajszol fiatal nőt, akibe a nyomozó szerelmes lesz) egyszerű, és Argento ebből csodákat csinálna. A film azonban mégsem működik igazán; túl mechanikus, a képek sajnos csak pillanatokra tudják elvonni a figyelmet a történetről (valljuk be, Argento sem végletekig bonyolult történeteiről híres, de ahogyan atmoszférát teremtett, az tanítanivaló), melyben így láthatóvá válnak a logikai buktatók, és a finálé erőltetettsége is szembetűnő. Utóbbi egyébként elég nevetséges is, gyilkosunk ugyanis, miután kilétére fény derül, rémesen bugyután viselkedik, simán leléphetne, vagy elintézhetné hőseinket, mégis inkább az amerikai thrillergonoszokra jellemző bénázást választja. Ezenfelül a gyilkos személye a film legnagyobb hibája is, hiszen olyan ismert színész játssza, akinek nem sok dolga van közel másfél órán át, tehát lehet sejteni, hogy ő lesz a kakukktojás, mert különben azért a pár egyéb jelenetért úgysem szerződtették volna le.

Félreértés ne essék: az „Eyes…” önmagában nem olyan rossz, mint amennyire vesztesen kerül ki mondjuk egy „Deep red”-del való összehasonlításból. De sajnos ebben a műfajban a klasszikusokkal történő összehasonlítás egyszerűen megkerülhetetlen.

Végeredmény: Eros Puglielli legalább megpróbálta...

A film: 5,5 pont

Carlo Lizzani-doppelpack, 1. rész: Kleinhoff Hotel (1977)

Carlo Lizzani-doppelpack, 1. rész

Kleinhoff Hotel (1977)

Egy fiatal nő (Corinne „O” Clery) döbbenten látja, hogy repülőgépe nélküle indul el. Nincs más választása, mint történetünk színhelyén, Berlinben egy szállodát keresni, és ott éjszakázni. A nő végül a címszereplő helyiséget választja, különösen, mivel ide néhány éves emlékképek is kötik. A szomszéd szoba is foglalt, de mivel a két termet csak egy hangfelfogás szempontjából hatástalan ajtó választja el, hősnőnk gyorsan megtudja, hogy szomszédja egy terrorista (Bruce Robinson), aki többnyire azzal van elfoglalva, hogy őrjöngve tépelődik és emészti magát, valamint barátnőjével (Katja Rupé) testi örömöket él át. A terroristának fogalma sincs róla, hogy egy nő lesi életét, és arról sem, hogy az a bizonyos nő a szállodát elhagyva mindenhová követi is… akár még a jövőben esedékes gyilkosságai helyszínére is.

Carlo Lizzani, az olasz filmgyártás nagy öregje a hetvenes években főleg politikai-társadalmi-erotikus drámáival öregbítette hírnevét. Két leghíresebb (vagy inkább leghírhedtebb) műve ebből az évtizedből a „Storie di vita e malavita”, amely a „The Teenage Prostitution Racket” címen híresült el, másik pedig tárgyalt filmünk, a „Kleinhoff Hotel”. A történet tulajdonképpen egy helyszínen, egy hotelben játszódik, csupán néhányszor jár a kamera a falakon kívül. Bár a mondanivaló eléggé megkopott, és Robinson szenvedése unalmasnak hat egy idő után, a gyönyörű Clery és kihagyhatatlan erotikus jelenetei mindenképpen kárpótlást jelentenek; a produkció éppen ezért nyugodtan tekinthető szimpla erotikus drámának is. És igen, van egy húzósabb jelenet is, melynek során látleletet kapunk a berlini éjszakai életből, és amelyben Clery-t más éjszakai pillangókkal együtt begyűjti a karhatalom egy bárból, majd az őrsön alapos motozásnak veti alá. Valljuk meg, az erotikus jelenetek mellett valószínűleg ez a kis rendőrségi intermezzo is hozzájárult a film dvd-n való megjelentetéséhez.

Azon a dvd-n, mely a Rarovideo jóvoltából jelent meg, és amely erősen közepes képminőséggel lepi meg vásárlóját. Az extrák között találunk egy dokut a terrorizmusról, valamint biográfiákat is. Szerintem megéri megszerezni a lemezt, mert ritkaságnak számít, és aki szereti a hetvenes évek gátlástalan olasz filmművészetét, az végre ezt a filmet is élvezheti, a kiadónak köszönhetően angol mono hanggal.

Végeredmény: Kissé poros erotikus dráma

A film: 6,5 pont

A dvd: 6 pont

Pensione paura (1977)

Böjtös Gábor kritikáiból:

Pensione paura (1977)

A Pensione paura a második világháború idejébe repíti nézőjét, amikor is egy eldugott kis panzió lakóit ismeri meg – bezony, ezúttal karakterrajzok is vannak, a játékidő jó része a film elején csak a nyomasztó légkör megteremtésére, és a szereplők megismerésére szolgál. Főszereplőnk a panzió tulajdonosnőjének (Marta) a lánya, Rosa (Leonora Fani), aki miközben tisztában van anyja hűtlenségével, alig várja, hogy a háborúban szolgáló apja végre hazatérjen és rendet rakjon nem csak a családban, de a szállóban is, ahol Rodolfo (Luc Merenda) tartja rettegésben a társaságot, nem mellesleg rendre molesztálja a lányt is, akit még a férfi szeretője, a már kicsit öregecske, dúskeblű Jole Fierro is terrorizál emiatt.

Rosa egyedül kis barátjában, a lelkész unokájában bízhat, meg hát persze anyja védelmét és szeretetét próbálja kiélvezni, amennyire csak lehetséges, egészen addig, míg egy éjszaka valaki végez a nővel, ezzel teljes letargiába taszítva a lányt. Rosa megpróbáltatásai azonban még ekkor sem érnek véget, mivel Rodolfo, aki már a mozi eleje óta üldözi „szerelmével”, az anyai védelem megszűnése, és a panziót eluraló káosz megjelenése után partnere társaságában erőszakolja meg a lányt, amit könyörületet nem ismerő gyilkosságok követnek – célkeresztben a rosszindulatú férfival és hasonlóan embertelen ismerőseivel.

Három évvel a meglehetősen atmoszférikus, és nem kevésbé közismert giallója (The Parfume of the Lady in Black) után Francesco Barilli ismét megpróbálkozott a műfajjal, és ezúttal nyugodtan mondhatjuk azt, hogy szerencsére, elvégre ha az említett úriember növénytermesztésbe vagy éppen festésbe kezd, szegényebbek lennénk egy remek háborús drámával, amely alapvetően tartalmazza a giallók és thrillerek esszenciáját. Köszönhető mindez az érdekes sztorinak, amely kivételesen nem az éppen aktuális időkbe, és a felső tízezer intrikáit bemutató közegbe helyezve próbálja borzongatni nézőjét, valamint a rendezésnek és fényképezésnek, amik inkább húznak az alkotói irányba, semmint a tisztességes mesteremberek évenkénti produkciói felé.

A gyönyörű kamerakezelésnek és a képeknek – Gualtiero Manozzi munkája – köszönhetően (no meg a háború éreztetésének kapcsán) eleve nyomasztó légkör uralja a vásznat, ezen pedig még Adolfo Waitzman hátborzongató zongoratémái is löknek egyet azon irányba, amelynél már azt mondhatjuk: ez igen, ezért már megérte leülni a film elé. Ugyan számomra a Pensione nem egyértelműen giallo, még ha tartalmazza is a műfaji filmek egyértelmű elemeit – inkább egy megrázó háborús dráma, mint mondjuk A Faun labirintusa is, ami szintén inkább ezen vonalon található, nem pedig a horrorfilmek halmazában.

A színészek többsége nagyszerűen mutatja be a számára előírt karakter jellegzetességeit, és közülük leginkább a Fani lány, valamint a Torsoból már ismert Merenda az, aki fokozottan kiemelhető. Rosát sajnáljuk, miközben Rodolfót legszívesebben a pokolba kívánnánk, ahogy azt általában tesszük az ennyire szívtelen és mindenféle emberségtől mentes véglényeknél.

Persze a sztori végére még némi csattanót is kapunk, így kerül fel a hab arra a bizonyos tortára… közben meg megy fel az adrenalin, mert hát a gyomrunkig hatoló „tádádádá… tádádádá” soha nem áll le, és mindig akkor erősödik fel, amikor azt a cselekmény abszolút megkívánja a score-tól. Gyönyörű a film zenéje, ennél nem lehet szebben kifejezni azt az érzést, amit Waitzman keltet bennünk szerzeményével – időnként elszomorkodtató, máskor felemelő, de többnyire izgalmat keltő, esetleg a méregerős suspense-tartalom megerősítésére szolgáló aláfestés… így kell filmzenét írni.

Dráma van, némi meztelenség van, ellenben túl sok véres jelenettel nem találkozhatunk, ami valahol ugyan nekem is hiányzott, végül csak megvoltam nélküle, bár nem mondom, hogy zavart volna pár látványos csonkítás, kivégzés. Ezzel együtt elmondható, hogy a PP a meglehetősen erős képekkel éri el azt, amit más film a hiányolt elemekkel: ahogy a kamera végighalad a folyosókon, és be-betér a szobákba, az már maga a horror, legalábbis atmoszféra tekintetében, ami ugye a rendező előző alkotására is meglehetősen jellemző volt.

A Pensione paura tehát mindenképpen ajánlható a filmek kedvelőinek, főleg akkor ha nem zárkóznak el a művészibb iránytól, és elsősorban nem a gore-t keresik egy moziban, hanem inkább a feszültséget és a minőségi hozzáállást. No meg akkor, ha tudnak olaszul, ugyanis a paura csak ezen a nyelven elérhető (hivatalosan). Én mondjuk nem értem a nyelvet (sajnos), de a másfél óra így is maximálisan lekötött, elvégre a neten megtaláltam a rövid tartalmat, a párbeszédeket és egyebeket meg a verbális kommunikáció helyett elmesélték a képek és a hangulat.

A dvd az olasz Next kiadványa, amely szép képpel rendelkezik. Az olasz sztereo hang nagyon jól szól, felirat sajna semmilyen nyelven nem került a lemezre. Extrák: trailer, olasz nyelvű interjú.

A film: 10 pont

A dvd: 7 pont

(A kritikáért köszönet illeti Böjtös Gábort)

The City of the Dead aka. Horror Hotel (1960)

Böjtös Gábor kritikáiból:

The City of the Dead aka. Horror Hotel (1960)

Fekete-fehér képkockákon elevenedik meg előttünk, ahogy a XVII. századi Whitewood-ban boszorkányság vádjával megégetik a Peggy Bundy-ra erősen hasonlító Elizabeth Selwyn-t (Patricia Jessel), aki Lucifer segítségét hívva jól megátkozza az egész porfészket. Ugrás az időben, majd Alan Driscoll professzor (Christopher Lee) boszorkánysággal foglalkozó előadásainak hatására Nan Barlow (Venetia Stevenson) úgy dönt, kicsit utánajár a boszorkányságnak, és az azzal kapcsolatos legendáknak, így bátyja és barátja ellenvetéseit figyelmen kívül hagyva Whitewood-ba utazik, ahol a beszédes Raven’s Inn-ben száll meg. A városka amúgy nagyon takaros… mindent köd borít, az éjszakai sötétség szó szerint feketébe öltözteti a XVII. századi stílusban épített várost, amelynek lakói feketében járják az utcákat, és jól megbámulják a leányt. Szívet melengető hely, minden jóérzésű és intelligens ember menekülne onnan, de Nan inkább kutat, aminek eredménye, hogy jól el is tűnik. Mivel a két hétre tervezett utazás után nem tér haza, a bátyus, és a barát a whitewood-i pap lányával együtt a keresésére indul, ám mikor elmerülnek a városka sötét múltjában és jelenében, szörnyű titokra lelnek az Elizabeth Selwyn vezette sátánimádó szekta kapcsán.

 

A John Moxey (megannyi remek és kultikus tévésorozat, valamint a Circus of Fear direktora) rendezte The City of the Dead egy rendkívül stílusos és hangulatos gótikus horror abból az évből, amelyben a gyönyörű, Mario Bava rendezte Black Sunday is megszületett – két remek darab ilyen rövid idő alatt, már-már fantasztikus élmény lehetett az akkor mozilátogatók részére. A fogadó közelében lévő ködös temető, maga a whitewood-i külső eleve remek hangulatnak ad alapot, és akkor még ott van a két szerepet játszó Patricia Jessel, illetve Christopher Lee is – elmondható, hogy a „sötét oldal” ezúttal magasan vezet a jó oldallal szemben… a sátánistákat játszó színészek alakításai lemossák a többieket a színről. Persze a másik oldalon is vannak megfelelő alakítások (Stevenson kifejezetten jó), de nálam egyértelműen a már említettek vezettek. És akkor a rendezés, a hangulat, a zene, és a többi apró részlet… az akkoriban még Vulcan néven futó Amicus gyártása alatt készült mozi több csúcsjelenettel is rendelkezik. Ilyen például, amikor Nan az ablakon kinézve a temetőben masírozó, gregoriánt danolászó sátánista szektát figyeli meg – már-már könny csordul az ember szeméből, annyira szép ez a pillanat –, de talán a maximumot az nyújtja, amikor Nan barátja a temetői leszámolás során utolsó erejével is igyekszik a szent jelképet ellenfelei ellen fordítani. Remek pillanatok ezek egy remek alkotásból, amely nyugodtan ajánlható a gótikus horrorok, illetve a klasszikus horrorfilmek szerelmeseinek.

A dvd a VCI tulajdona, ám egy-két kiadványukhoz képest meglepő az eredmény, hiszen feliratot ugyan nem kapunk az angol hang mellé, a kép gyönyörűen feljavított állapotban került a korongra, és még extrákat is kapunk: kommentár, interjúk, galéria, trailerek várják az érdeklődőket.

A film: 9.5 pont

A dvd: 8.5 pont

(A kritikáért köszönet illeti Böjtös Gábort)